Kedves Érdeklődő!

Az alábbiakban találod irományaimat :-)

Műveimet Reményi Kitty művésznéven írom és publikálom.

Amennyiben véleményed, pozitív vagy negatív kritikád lenne bármelyikkel kapcsolatban, örömmel veszem és megköszönöm, ha e-mailben megírod nekem.

Jó olvasást kívánok!

A kolostor titkai

A svéd lány

A néma szerető

Kornél és a zongora

Egy lakó a házból

Állatbarát

Kenguru

Maszkrandi

A kolostor titkai

Anyám apácazárdába küldött, mert úgy gondolta, hogy ez testhezálló lesz nekem, mivel mindig nagyon csöndes, visszahúzódó voltam. Az iskolában is jól tanultam, sokat olvastam, és Isten sem állt távol tőlem. Szüleim ugyan ateisták voltak, legalábbis anyám mindenképp. Apám korán meghalt, így sajnos nem volt időm eléggé megismerni. Pedig azt mondják, hogy jó fej volt és nyitott az élet dolgaira, ellentétben anyámmal. Nyitottságom és széles látóköröm neki köszönhetem elsősorban. Bizton állítom, hogy anyám küldte a másvilágra. Soha nem szerette igazán, csak kényszerből volt vele, mert nem bírta senki más elviselni a gonosz természetét.
Öten voltunk testvérek, és mind lányok, ebből egy ikerpár, Kriszti és Laura. Én voltam az utolsó. Fiúnak akartak, de nem volt szerencséjük. Így nem is vártak engem, anyám semmiképp, apám elfogadott és később nagyon megszeretett, én voltam a kedvence ezért a többiek nehezteltek is rám, bár sosem mondták, mégis éreztem a szemükben a gyűlöletüket irántam. Éppen ezért különcnek számítottam. Mindössze hat éves voltam, mikor apám meghalt, és csak némi emlékfoszlányaim vannak róla.
Az összes nővérem tisztességes szakmát tanult, de azért nagyvilági életet éltek. Barátkoztak, eljártak szórakozni, csak én lógtam ki a sorból, az otthonülős kis fruska, aki nem jár sehova, nem cicomázza magát, nincsenek barátai. Az én barátaim a könyvek voltak. Persze azért én is vágytam társaságra, barátokra. Szerettem volna átélni én is a szerelmet, de mindig elnyomtak. Soha nem hagytak érvényesülni, ezért inkább egy idő után már nem is próbálkoztam. Gondoltam majd eljön értem is egyszer a herceg fehér lovon, addig meg miért ne töltsem az időmet hasznos dolgokkal.
   Sokszor merült fel bennem a kérdés, hogy miért pont apácának akart engem anyám adni, ez a mai napig rejtély marad számomra. Aznap, amikor előállt a hírrel, azt hittem nem jól hallok. Bejött a szobámba, leült az ágyra, megfogta kezemet és mélyen a szemembe nézve hozzákezdett:
- Emma, édes lányom, mivel itt a pályaválasztás ideje, úgy gondoltam, gondoltuk a nővéreiddel együtt, hogy elküldünk a Szent Rebiona kolostorba. Ott igazán önmagad útját járhatod, hisz te mindig olyan kis csendes, visszahúzódó lányka voltál. Tudom, hogy hiszed az Istent, láttam már többször a bibliát forgatni a kezedben, és sokszor jártál templomban is.
Nem tudom mennyi idő telt el, mire meg tudtam szólalni. Éreztem a pillanat egész életemre kiható súlyát, hogy anyám már mindent eldöntött, és számomra itt a családomban nincs többé hely. Kitagadott, apátlan, és most már anyátlan árvának éreztem magam. Maradék lelkierőmet összeszedve tettem egy utolsó próbálkozást:
- De anyám, miért pont én? - kérdeztem sírásra görbült szájjal - Ott van Juli, Anna, Kriszti és Laura. Igen, hiszek Istenben, meg szorgos vagyok és szeretek tanulni, de ezért apáca kell hogy legyek?
- Kislányom, az életben vannak olyan dolgok, amiket nem lehet elkerülni, és az én anyai érzésem azt súgja, hogy rád ez a sors vár. Már beszéltem az ottani igazgatóval.
- Egyáltalán nem ismertek, nem tudjátok, ki vagyok. És mindezt az én megkérdezésem nélkül? És persze Juli, vagy Anna, ők szabadon eldönthették, hogy mit csináljanak. Csak én nem tehetem. Én miért vagyok kivétel? - A könnyeim már záporban potyogtak a földre, de anyámat ez cseppet sem hatotta meg.
- Holnapután indulsz, pakold össze a cuccaidat - mondta határozottan.
- Tudom, hogy mindig gyűlöltetek, és ezért akartok megszabadulni tőlem, de úgyis meg fogjátok kapni mindannyian a méltó büntetéseteket, mert majd meglátjátok, hogy míg én belőlem lesz valaki, addig ti a nyomor szélén fogtok élni. Sajnálom, hogy ilyen aljas anyám van. - Ekkor egy hatalmas pofon csattant az arcomon, utána csak egy nagy ajtóbecsapásra emlékszem.

Így hát elérkezett az idő, és tizennégy és fél évesen útra tértem Isten házába. Nem voltam megszállott vagy fanatikus, imádkoztam, beszélgettem vele, de az, hogy én apáca legyek valaha azt elképzelhetetlennek tartottam. Megfogadtam, hogy amint lehet, én távozok abból a kolostorból, és olyan életet kezdek, amit mindenki meg fog irigyelni. Én nem akarok szűzen meghalni és álszenteskedni egész életemben. Meg akarom ismerni a szerelemet, az életet! Tudtam, hogy ez egy nehéz időszak lesz, és senki nem áll mellettem, és csak Isten kezében vagyok, de én szentül hittem, hogy ő nem akarhatja ezt a sorsot nekem.
    Még nem voltam tudatában, hogy mi vár rám, hová megyek, de a lelkem egyre csak forrongott. Nagyon hosszú utat tettünk meg, kora reggel indultunk. Pontban hajnali négykor jött értem egy fekete autó, melyben elöl egy fekete csuklyába öltözött férfi ült. Ő volt a sofőr. Nem keltett bennem valami nagy bizalmat. Illedelmesen köszöntöttem, majd beültem mellé. Anyám a félig szakadt hálóingében kibotorkált velem, és búcsút intett. Láttam a szemében a megkönnyebbülést, hogy végre megszabadulhat tőlem. Először elmentünk a nagypépi vasútállomásra, ami már önmagában is háromnegyed órát vett igénybe. Az odavezető úton nem szóltunk egymáshoz a sofőrrel. Mikor megérkeztünk az állomásra, kiszálltunk és akkor hallottam érdes hangját először.
- Nos itt is lennénk. Ezzel a vonattal fogunk menni, hamarosan indul.
Bepakoltuk a csomagokat az egyik üres kupéba, és öt órakor már indultunk is. Négy órát utaztunk, de az út nem volt eseménytelen. Én néztem a kietlen tájat, mikor egy egészen meleg kezet éreztem combom belső részén. Ránéztem a mellettem ülő férfira, aki úgy tett, mintha aludna.
- Elnézést, levenné a kezét a combomról, mert úgy látom, hogy rossz helyen van.
- Tessék? - horkant fel álmából. Megismételtem még egyszer, de ő akkor még erősebben megszorította a combomat. Ekkor felálltam és az ajtóhoz mentem, ki akartam lépni a fülkéből, de ő az ajtóra mutatott, hogy az bizony zárva. Visszaültem, de a férfi, aki még csak be sem mutatkozott, tovább fogdosott. Kezdett nagyon kellemetlenül érinteni a dolog. Aztán ráförmedtem és belekarmoltam az arcába.
- Maga aztán nagyon harcias - kapott az arcához.
- Megérdemli - feleltem. - Így jár, aki lányokat molesztál, most pedig, jó lenne, ha kiengedne innen, mert el szeretnék menni az illemhelyiségbe. Mikor visszamentem leültem a helyemre, és láttam, amint még jobban begubózva ült karba tett kézzel a csuklyás. Nem is nyúlt hozzám többet.
    Kora délután érkeztünk meg. Egy régi, XVIII. századi kolostor volt. Szürke, ódon falai, kopott templomtornyai rémisztően hatottak rám. Két magas templomtornya az égbe emelkedett, és az egészet egy keskeny kis ösvény és egy hatalmas sziklafal választotta el egymástól. Az egyik részében laktak a papnövendékek a másikban az apácák.
Elgondolkodtam, vajon mit rejthet magában egy ilyen régi épület, milyen titkok rejlenek benne. El nem tudtam képzelni, hogy velem egykorú vagy idősebb nők miért szentelik egész életüket Istennek.
    Egy hatalmas kapun léptünk be, a portás jókedvűen üdvözölt bennünket. Keskeny, köves úton haladtunk a kolostor irányába. Beléptünk, és egy csigalépcsőn mentünk lefelé, majd a kísérőm bevezetett egy szobába, mely ugyanolyan vagy talán ósdibb volt, mint maga az épület. Kissé dohos szag csapott meg, fény alig jött be a két kis ablakon, ami a szobában volt. Elég gyéren volt berendezve. Két ágy egymással szemben, az ajtóval szemben pedig két íróasztal, rajtuk ócska lámpa. Mindkét ágy mellett egy ruhásszekrény. Borzasztó érzés fogott el, mikor a saját kis szobácskámra, a puha ágyacskámra gondoltam. Itt kell élnem most már mindörökre? Ezt nem fogom kibírni. Én meg fogok szökni - villant át a fejemben.
Ült az asztalnál lévő széken egy fonott, barnahajú lány, nagyjából velem egykorú lehetett. Épp olvasott valamit.
- Itt fogsz lakni, Emma, Adéllal, aki szintén nem rég érkezett - mondta alig hallhatóan a csuklyás férfi, akinek az incidens óta nem hallottam hangját. - Ismerkedjetek meg, nyugodtan pakolj ki, és nemsokára Mária nővér bejön megbeszélni a továbbiakat. Én most búcsúzom, sok a munkám még.
- Szia, Emma vagyok - mutatkoztam be nyájasan. Kissé szentfazéknak tűnt, azért reméltem, hogy jóban leszünk.
- Én Adél vagyok. Te hány éves vagy?
- Tizennégy és fél. Te?
- Tegnapelőtt múltam tizennégy.
- Boldog szülinapot! Jó kis ajándék lehetett, ha idekerültél. - Erre nem felelt, láttam, hogy sírásra görbül a szája. - Jól van, nem akartalak megbántani. Biztos neked is hiányzik még az otthoni légkör, hisz ahogy hallottam, te sem vagy régóta itt.
- Két napja - szipogta, de ezzel le is zárult köztünk a társalgás. Egész estig nem is szóltunk egymáshoz.
    Megérkezett Mária nővér. Kedves volt, nagyon segítőkész, mindenben korrekt tájékoztatást adott. Több mint harminc éve élt a kolostorban, és olyan boldogság, nyugodtság sugárzott belőle, amilyet még soha nem láttam. Szertettem volna én is olyan bölcsnek mutatkozni egyszer, mint ő. Én még nagyon magam alatt voltam, próbált megnyugtatni, de még nem tudtam feldolgozni, hogy a családom csak így, ilyen könnyedén akart megszabadulni tőlem. Néha azt reméltem, hogy csak egy rossz álom az egész. Hiányzott az otthoni légkör, még akkor is, ha nem volt valami jó. Hatalmas honvágy lett úrrá rajtam.

Megkezdtem noviciátus időszakomat. Eleinte hetek teltek el sírással, de Mária nővér szavai mindig nyugtatólag hatottak rám. Nem volt mit tennem, bele kellett törődnöm a sorsomba, ezért még jobban belevájtam magam a tanulásba, ugyanis a középiskolát már ott a kolostorban kezdtem. Megpróbáltam még inkább kizárni a külvilágot, de sokszor azt érzem, hogy a tanulás helyett csak ábrándozok, mélázok, várok valamire, vagy inkább valakire. Így röppent el két év, mikor valami egészen meglepő dologra lettem figyelmes.
    A kolostor másik szárnyából jártak át a papok és papnövendékek szentmisét tartani. Ám egy napon megláttam egy addig ismeretlen fiút, és azonnal felcsillant a szemem. A vágy mindig ott motoszkált bennem, hiába szól Isten tanítása másképp, én nőnek éreztem magam és még mindig nem tettem le róla, hogy egyszer kitörök ebből a mostani, igencsak unalmasnak mondható életből. Eddig csak vártam, és úgy érzem, hogy valamivel érettebb is lettem. Az, hogy már évek óta itt éltem a világtól elzárva, nem jelentette azt számomra, hogy én ténylegesen apáca leszek. Sőt...
    Ez a fiú pár évvel lehetett idősebb nálam. Szőke bongyor haja, zöldeskék szeme azonnal megbabonázott. Tudtam, hogy hülyeség, mert elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy valaha szorosabb kapcsolatot létesítsünk, mégis nagyon magával ragadott. Egy szó, mint száz, nagyon megtetszett. Furcsa érzés lett úrrá rajtam, és ez minden egyes szentmise után fokozódott, pedig soha nem váltottunk egy szót sem, még csak rám se nézett. Én csak ábrándoztam, álmodoztam és esténként könnyáztatta párnámon csukódott le pillám. Egyszer a szobatársam Adél meg is kérdezte, mi bajom van.
- Veled mi van? Olyan fura vagy már napok óta. Jól vagy? Szívesen segítek, ha bármiben tudok.
- Nagyon kedves tőled, de nem valószínű, hogy tudsz - szipogtam.
- Hiányzik az otthoni légkör?
- Az a legkevésbé sem. Azon már túl vagyok, hogy az otthoniak után sírjak. De mondd csak, te sosem gondoltál arra, hogy családod, gyereked legyen? Nem vagy kíváncsi az igaz szerelemre, ha egyáltalán létezik olyan?
- Ezt most miért kérded? Azért készülünk apácának, mert Isten szolgálatába állunk és örök fogadalmat tettünk, hogy egy életen át szolgálni fogjuk őt. Isten szemében a másik nem iránt való vonzódás nem bűn, mert miért is lenne az, de aki más életet akar, az ne legyen apáca.
- Te mindig apáca akartál lenni?
- Nem. A szüleim illetve a nagynénim nyomásásra leszek az. Eleinte nem akartam, de mivel elég vallásos családból jöttem, megbékéltem a sorsommal és tudom, hogy én már kiválasztott vagyok erre a feladatra.
- Ennyire biztos hogyan lehetsz a dolgodban tizenhat évesen?
Egy ideig gondolkodott, úgy éreztem, ezt a kérdést még nem tette fel magának eddig.
- Nekem nincs választásom, itt nincs más lehetőség. Ha mást szeretnék, bárhogy próbálkoznék, nem tudnék kitörni belőle. A szüleim távol vannak, senki nem segít. Egyedül nem tudnék boldogulni a nagyvilágban. Így hát Istent választom. De miért érdekel téged ez ennyire? Hisz te is erre a pályára készülsz.
- Végül is igen - válaszoltam kelletlen. Csak nem mondhattam meg neki, hogy megtetszett egy fiú. Milyen röhejes lenne. - Lehet még egy kérdésem?
- Micsoda? - és sandán felnézett fél szemmel a könyvéből.
- Te sosem maszturbáltál még?
- Tessék? - kérdezte úgy, mint aki nem pontosan értette a kérdést, és reménykedik, hogy nem az hangzott el, amit hallott.
- Még sosem elégítetted ki magad?
- Ne haragudj, de nem. Én nekem nincsenek ilyen perverz vágyaim. Nem érdekel a szexualitás semmilyen formában. Ha te szeretnéd, csináld, csak ne előttem. Én nem foglak megvetni érte - aztán egy kis csend következett. Látszólag visszatért a könyvéhez, de aztán hirtelen folytatta: - Nem is értem, hogy jutnak eszedbe ilyen gondolatok. Mi ütött beléd, hogy ezeken töröd a fejed? Nem voltál ilyen eddig, most hirtelen nagyon fura lettél. De inkább kérlek, ezektől kímélj meg, ha beszélgetni akarsz nyugodtan, bármiről, de a szexuális vágyaid egyáltalán nem érdekelnek. És most szeretnék tanulni, mert holnap vizsgázok.
Tulajdonképpen már régen nem érdekelt, amit mond, onnantól, hogy láttam, nem tudok ilyen dolgokról beszélgetni vele, már nem figyeltem rá.
- Szerinted nyitva a kis kertkapu?
- Lehet, bár elég későre jár, mindenesetre jól teszed, ha kimész és kiszellőzteted magad.

Nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy valamilyen úton kapcsolatba ne kerüljek azzal a fiúval. Egy napon, magam sem tudom miért, korán reggel, jóval a napi szentmise előtt mentem be templomba. Mintha valamit megéreztem volna. A harmatos hajnal még csak most bontogatta szárnyait, de én friss és üde voltam. Fogtam az imakönyvem, felöltöztem és nesztelenül leosontam a templomba. Valahogy most szükségét éreztem. De nagyon is jól tettem. Csend honolt mindenütt, a madarak is aludtak még.
Az első sorban lévő padba ültem, és magamban fohászkodtam. Próbáltam feltöltődni arra a napra, valami fura érzésem volt belül, de nem tudtam megmondani, mi az, de volt valami, ami nagyon nyugtalanított. Épp Máté evangéliumából olvastam egy részt, mikor hallottam az ajtót csikordulni. Lehajtottam a fejem, nem foglalkoztam vele, hogy ki jön ily korán reggel. Gondoltam, hogy valamelyik nővér. Imádkoztam tovább. Egyszer csak egy férfihangot hallottam. De továbbra se néztem fel.
- Dicsértessék - hangzott. Én továbbra is úgy tettem mintha mélyen imádkoznék.
- Dicsértessék - hangzott még egyszer, de valamivel hangosabban. - Jól van nővér?  - Ekkor már kénytelen voltam felnézni, és álmos hangon köszöntöttem én is a szerzeteset, de hirtelen nyelni alig tudtam. Ez az a fiú, akiről oly régóta ábrándozok. Nem, az lehetetlen. Kicsit megdörzsöltem a szemem, hogy valóban jól látok-e, de a pislákoló fényben valóban nem tévedtem.
- Dicsértessék. Köszönöm jól vagyok. - Több hang nem jött ki a torkomon.
- Nagyon korán kelt.
- Igen. Ön fogja ma reggel tartani a misét? - kérdeztem.
- Igen. - Majd kis szünet után hozzátette: - Nem láttam magát még itt elől.
- Mert a leghátsó sorban szoktam ülni, csak ma előre jöttem.
- Miért jött ma ilyen korán?
- Mert szükségét éreztem.
- Helyesen cselekedett. Imádkozni Istenhez mindig felüdülést jelent. Nekem még van pár évem és végzek. Istennek adom lelkem, és pap leszek, ahogy a szüleim akarták.
Nem bírtam betelni vele, tudtam, hogy az egész hülyeség, hisz látszott rajta, hogy tényleg komolyan gondolja, amit mond. De én akkor se nyughattam, fortélyokon törtem a fejem, miként lehetne meghódítani. Nem érdekelt, hogy jelenleg apácának tanulok, az érzelmeim sokkal nagyobb erőt adtak számomra, mint az, hogy én beskatulyázva éljek egy zárt világban.
- Hát akkor én hagyom is magát, mert gondolom, szeretne egy kicsit egyedül lenni.
- Igen. Köszönöm. Várjon, hogyan szólíthatom magát, ha netán legközelebb is találkoznánk?
- Elnézést a faragatlanságomért, be se mutatkoztam, nem számítottam rá, hogy ilyen hajnalban bárki is itt lenne. Mór Lehel vagyok.
- Én meg Szirmay Emma - mondtam lényegretörően.
- Minden második héten én készítem elő terepet.
Ezzel le is zárult a beszélgetés köztünk, mert lassan kezdett gyülekezni a nép. A szentmise után a szokásos teendők következetek, de én sehogy nem tudtam koncentrálni semmire. Csak Lehel járt az eszemben. Mint valami áramütés, úgy járta át testem-lelkem egész lénye, pedig nem is ismertem. Minden erőmmel azon voltam, hogy meghódítsam őt. Elképzelésem sem volt, hogy miként nyerjem el szívét, de minden női fortélyt be fogok vetni ennek érdekében, még akkor is, ha ez Isten akaratával nem is egyezik meg.

Ezután heteken át megjelentem minden nap kora reggel a templomban, hátha újra látom Lehelt. De ahogy telt az idő, egyre kevesebb reményt láttam arra, hogy ismét találkozzunk. Soha nem ő jött az előkészületeket intézni, ahogy akkor mondta.
Végül feladtam a reményt és már nem vártam. Hisz mit akarhatok én egy paptól itt a zárdában? - tettem fel magamnak a kérdést. Úgyhogy maradt a sóvárgás utána és az álmodozás.
    Időközben kitavaszodott, és én nagy magányomban kivonultam a kertbe, az apácazárdát és papneveldét összekötő kis ösvénynél találtam egy nyugalmas kis helyet. Egy sziklafal mélyedésébe húztam meg magam. Ott remekül tudtam elmélkedni és tanulni. Szerettem a tavaszi friss virágillatot, a pillangókat, amint leszálltak a sziklára körülnézve, keresve a társukat majd tovaröppentek. Nemrég fedeztem fel ezt a helyet, vagyis tudtam, hogy létezik, de soha nem merészkedtem oda. A sziklafal mellett volt egy nagy mandulafa és mellette állt egy faházikó. Egyik nap magam sem tudom miért, de közelebb merészkedtem és benéztem. Csak egy retesz zárta az egészet, félve kinyitottam, de előtte körültekintettem, hogy nem lát-e senki. Egy nagyon pici ablak volt bent, de fény alig szűrődött be rajta. Körülnéztem, körbe végig polcok voltak, rajtuk szobrok, kották, gyertyák. Mindenhol csupa pókháló. Látszott, hogy ide csak nagyon ritkán teszi be valaki a lábát. Aztán egyszer csak a jobb oldali sarokban a polc alatt letakarva megláttam egy nagy kupacot. Beljebb mentem és felemeltem a molyrágta rongyot, és egy nagy ládát pillantottam meg. A kíváncsiság vezérelt, hogy megnézzem, mit rejthet magában, annyira nem illett az a kopott láda a sok kegyeleti dísz mellé. Próbáltam kinyitni, de persze le volt lakatolva. El nem tudtam képzelni, hogy mi van benne, és miért itt rejtegetik a faházban. Úgy döntöttem, hogy utánajárok, hogy kié és mit takar ez a láda, bár még nem tudtam, hogyan.
Visszamentem a kolostorba, de már épp ideje volt, mert kezdődött az esti mise. Bementem a templomba, és leültem a szokásos első sorba. Lehajtottam fejem és imába borult egész lényem. Arcomat pír lepte el hirtelen, mikor ismerős hangot hallottam a közelemben. Majd elmosolyodtam. Hisz ez Lehel. De boldogságomat próbáltam palástolni.
- Dicsértessék! - köszöntem illedelmesen.
- Dicsértessék. Hogy van?
- Köszönöm jól - mondtam elhaló hangon. Szerettem volna valahogy mindenképpen szóval tartani, de mély bibliai kérdések megtárgyalására most biztosan nem volt lehetőség, sem pedig tovább folytatni a múltkor elkezdett felszínes ismerkedésünket, de szerencsére kapóra jött az én kis titkos felfedezésem, és ő talán némi információval is szolgálhat amellett, hogy még válthatok vele pár szól.
- Tudna nekem segíteni? - vágtam bele a közepébe.
- Igen, hallgatom.
De nem mertem folytatni, eszembe jutott, hogy talán rossz fényt is vethet rám a szemében ez a túlzott kíváncsiskodásom.
- Mondja bátran.
- Szóval - szedtem össze magam - lenne egy kérésem, kérdésem. Bizonyára tudja, hogy a két kolostor között van egy ösvény és ott egy sziklafal és egy mandulafa és mellette van egy kis faház. Lehet, hogy nem lett volna szabad, de én bemerészkedtem, és találtam egy ládát, ami le van lakatolva.
- Igen, tudom, hogy mi van abban a házban. Dísztárgyak, régen használt dolgok, amikre már nincs is igazából szükségünk, de kidobni nem szeretnénk őket. De mit keresett maga ott?
- Pusztán a kíváncsiság vezérelt, és érdekelne, hogy mi van abban a titokzatos ládában. Gondolom, hogy nincs benne semmi értékes, olyannyira kopott az a láda, nem hiszem, hogy abban bármi értékes dolog lenne.
- És miért akarja tudni, hogy mi van benne? - kérdezte elkomorodó arccal. Én kezdtem kissé megijedni a helyzettől, amibe magamat belevittem, de éreztem, hogy innen nincs visszaút, már biztos voltam benne, hogy abban a ládában valami nagy titok van elrejtve, és jelen pillanatban fontosabbnak éreztem ennek a titoknak a megismerését, mint Lehel szimpátiájának a megtartását.
- Mert nem illik a többi dolog közé és meglepett, hogy ott állt árván, porosodva egy ütött-kopott ronggyal letakarva, és jó erősen lelakatolva.
- Kutakodni mások dolgai közt, engedély nélkül, nem szép dolog
- Tudom, és elnézést kérek.
- Én elnézem magának, de legközelebb ne tegyen ilyet. Nem tanulta meg gyerekkorában, hogy ami nem a magáé, ahhoz nem szabad nyúlnia?
- De igen. - sütöttem le a szemem.
- Szóval érdekli, hogy mi van a ládában. Nos, ezek szerint nem ismeri a történet.
- Nem.  Miféle történetet?
- Ha érdekli, akkor a mise után szívesen elmesélem magának.
- Igazán megtenné?
- Természetesen, de ígérje meg, hogy legközelebb nem kutakodik mások dolgai után.
- Megígérem, és nagyon köszönöm, igazán lekötelez. 
Szívem a torkomban dobogott, alig vártam a szentmise végét. Úgy örültem neki, hogy szóba állt velem Lehel. Már nagyon hiányzott a közelsége, kezem-lábam remegett, mert úgy éreztem, hogy én is szimpatikus vagyok neki. Abba persze most nem gondoltam bele, hogy ő valóban elszánt, és papnak készül.
A szertartás után megvárt, és elsétáltunk együtt a faházhoz. Mikor odaértünk, bementünk és ő behúzta magunk mögött az ajtót.
- Nos, ebben a ládában feljegyzések találhatók egy nőről, - mondta halkan, szinte suttogva - aki harminc évvel ezelőtt halt meg. Szeretett volna közelebbi kapcsolatot létesíteni az Úr Jézussal, de miután az utolsó feljegyzését is megírta, meghalt. Öngyilkos lett. - És láttam, amint keresztet vet és elmond érte egy röpke imát. - Én nem tudom mi áll a feljegyzésekben, mert nem olvastam, de ha igazán kíváncsi rá, akkor Ferenc atya szívesen mesél róla, mert úgy tudom, hogy ő az egyetlen, aki olvasta és tudja mi áll benne, és személyesen ismerte is a megboldogult hölgyet. Annyit tudok, hogy Rebekának hívták, és az élet mélyen megtépázta szeretetreméltó lelkét. De sok jóra ne számítson, előfordulhat, hogy Ferenc atya nem engedélyezi, hogy elolvassa, mert úgy tudom, hogy olyan részek is olvashatók benne, melyek az ön számára zavaróak lehetnének - és egy kis mosolykezdemény jelent meg a szája szegletében. - Nem is tudom, hogy miért is nem égették el már az egészet. Még jó, hogy hét lakat alatt őrzik. Mindenestre a kulcs nála van. Ha valóban érdekli, akkor beszélek Ferenc atyával ez ügyben.
- Ó nagyon köszönöm! - Ujjongtam, mint egy gyermek, majd hirtelen elborult elmémmel mit sem törődve hol vagyok és kivel állok szemben, átöleltem és megcsókoltam. "Ajjaj!" - kaptam ekkor észbe és arcomat a kezembe temettem. Lehelen nem látszott különösebb csodálkozás, szenvtelenül folytatta.
- Semmi gond, megesik az ilyen. Az indulatok eluralkodtak kissé önben. Így próbálja háláját kifejezni irántam. Mélyen megtisztelő számomra, de legközelebb egy sima köszönöm is megteszi - mondta, miközben visszahelyezte a terítőt a láda tetejére.
- Hogy tud maga ennyire érzéketlen lenni? - kérdeztem szégyennel vegyített indulattal.
- Mint már mondottam, én papnak készülök, és Istennek szenteltem életem. Ez, amit most tett, nem bűn, gyerekes, kamaszos fellángolás. Higgye el nekem. Nem haragszom, és az Úristen megbocsát.
- Magát soha nem érintette meg egy nő látványa, vagy soha nem akart családot?
- Nem - vágta rá azonnal.
- Ezt nem hiszem.
- Pedig higgye el, így van. Erős vallási kötelékben nőttem fel. Szüleim mélyen vallásosak voltak. Egyedüli gyermek vagyok, idősek voltak a szüleim mikor én születtem. Apám kántor, anyám hittantanár.
- Maga meg papnak készül.
- Pontosan.
- Akkor sem értem. Nem tudom elhinni, hogy valaki mondjuk gyerekkorában eldönti, hogy ő pap lesz és attól semmi nem tántoríthatja el.
- Nézze, lehet hitetlenkedni, de az magának nem lesz jobb. Maga még nagyon fiatal, és gondolom, hogy maga is híven szolgálni szeretné Istent, hisz azért van itt.
- Igen, de valahogy mégse vagyok boldog, nem találom a helyemet. Nekem szerelem, lángolás, kaland kell - mondtam ki végül, ami igazán a szívemen volt, és amit már oly régen szerettem volna elmondani valakinek, aki talán még meg is erősít abban a hitemben, hogy ez a vágy még itt, ezen a világvégi helyen sem jelent bűnt.
- Bizonyára el fog múlni. Mindnyájan átesnek ezen az érzésen. Kérdezze meg bármelyik nővért. Biztosan tudom, hogy nem ön van ezzel egyedül itt. Meg fogja szokni. Ki előbb, ki később, de békét fog kötni Istennel és önmagával - mondta nyugodt, vigasztaló hangon. Majd fél perc csönd után hozzátette: - Én úgy látom, hogy magát súlyos bánat érte és nem tud felülkerekedni rajta. Meséljen nekem. Gyónja meg bűneit, ha még nem tette volna.
- Azt nem tehetem - mondtam magam elé bámulva.
- Időm, mint a tenger, hátha megnyugszik a lelke, ha elmondja mi bántja.
- Azt nem tehetem - mondtam még egyszer.
- Na csak próbája meg.
- Rendben, maga akarta. Tetszik nekem, szeretem magát már az első pillanattól kezdve.
- Ennek nagyon örülök, és megtiszteltetésnek veszem.
- Ennyi?
Mondata szívembe markolt, tépte, szaggatta, hasogatta patakokban vérző lelkemet. Nem tudtam elfogadni ezt a tényt, hogy csak átnéz rajtam, és semmibe vesz.
- Mit vár tőlem?
- Semmit.
- Viszonozni nem fogom szerelmét, majd enyhülni fog az irántam érzett vágya. Higgye el nekem. Imádkozom önért. - Megint egy fér perc csönd. - Hogyan tud úgy szeretni valakit, hogy nem is ismeri? Felruházott olyan tulajdonságokkal, amik nagy valószínűség szerint nem is illenének rám. Csak menekülni próbál valami elől. Nem tudhatom, mert csak úgy, mint maga, én sem ismerem önt. Az a néhány találkozás oly kevés, hogy bármit is mondhatnék magáról. Maga nagyon kedves, aranyos, okos nő. Biztos meg fogja érteni és rá fog döbbenni, hogy badarság az egész, amit művel. Ezzel csak magának árt, de semmiképp nincs építő hatással. Még csak húsz esztendős, én tíz évvel több. Sokat fog még tapasztalni. Isten mindig ott van maga és valamennyiünk mögött. Vigyáz ránk.
- Huszonkét éves vagyok - tettem hozzá, a szemem sarkából sandítva rá, miközben könnyek gyűltek a szemembe.
- Nos, kislány, nyugodjon meg, az úr megbocsátja bűneinket. És most jöjjön, kezd hűlni az idő, biztosan várják már magát.
- Köszönöm, én még maradnék.
- Hát akkor, vigyázzon, meg ne fázzon. Beszélek Ferenc atyával, ha szeretné és várni fogja magát.
Láttam, amint a sövényen továbbmegy a kolostor irányba. Én még hosszú percekig, némán álltam ott, majd csak mikor teljesen sötétségbe borult az ég, akkor indultam vissza a szobámba.

Este nem tudtam elaludni, sokat sírtam, egész éjjel ontottam könnyeimet egy olyan valaki után, aki soha nem lehet az enyém. Magam sem tudtam megmagyarázni, mi ez az érzés és mit is akarok tulajdonképp. Lehet, hogy tényleg csak menekülni próbáltam a félelmeim elől, és kapóra jött Lehel, aki egy mentsvár lett volna számomra. Jó érzéssel töltött el gondolni valakire, álmodozni, ábrándozni, mintha egy hercegnő lennék, és ő lenne az a bizonyos herceg a fehér lovon, aki eljön értem és megkéri a kezem. "Lehel, Lehel" suttogtam magamban és forró kezemet a hálóingem alá csúsztattam és finoman elkezdtem simogatni a szeméremajkamat. Aztán egyre beljebb és beljebb haladtam ujjaimmal. Csodás érzés röpített a magasba. Mióta itt voltam a kolostorban, azóta egyszer sem nyúltam magamhoz. Nem is vágytam rá igazán, de most, hogy megjelent Lehel, felajzott teljesen. Egyik pillanatban szégyelltem magam, a bűntudat gyötört, aztán a következőben szerelmeskedni akartam vele, átélni a gyönyört egy férfival. Még soha nem volt ilyenben részem, és nem tudtam, hogy valaha lesz-e. Végül sikerült magamat eljuttatnom az orgazmusig, olyannyira, hogy akkorát nyögtem akaratlanul is, hogy a szobatársam, Adél fel is ébredt.
- Hát te meg mit csinálsz, Emma?
- Semmit. - Próbáltam visszatartani a lélegzetemet, miközben majd elsüllyedtem szégyenemben.
- Undorító vagy. Te lihegsz. Csak nem.. - akadt el a szava.
- Miért vagyok undorító, azért mert meg megpróbálok egy kis színt vinni az életembe, és nem vagyok olyan álszent, mint te?
- Te miről beszélsz? El nem tudom képzelni, hogy te milyen apáca leszel.
- Semmilyen. Utálom ezt az egész álszenteskedést.
- Mióta is vagy itt? Azt hittem, hogy már lecsillapodtál és nincsenek ilyen erkölcstelen vágyaid. Amit meg az imént műveltél, az egyenesen felháborító!
- Igazán? Miért? Nem te mondtad egyszer, hogy csináljam nyugodtan, téged nem zavar, nem ítélkezel fölöttem. Miért nem próbálod ki te is, te szentfazék! Fogadjunk, hogy még soha életedben nem élted át az orgazmus örömét, és nem tudod, hogy milyen jó érzés is az.
- Engem ez nem érdekel. Mert akkor bűnt követnék el.
- Miért, mert félsz megismerni a saját testedet, vagy miért? Nem értelek. Azt elfogadom, hogy férfira nem vágyakozol, és beburkolod magad ebbe az álszentségbe, de hogy magaddal ennyire önsanyargató légy, azt már nem tudom megérteni. De nekem nem is kell, nem az én életem. Én elfogadom és nem szólok bele a másik életébe, veled ellentétben.
- Hagyj már békén! Isten óvja meg a lelkedet.
- Jól van, bocsáss meg, hogy felébresztettelek - mondtam kissé cinikusan, aztán a fal felé fordultam és nem szóltunk egymáshoz reggelig.
A múltkor láttam Adélt meztelenül, amint öltözködik, kiengedve hosszú barna haját a fejkendő állandó fogságából. Ha férfi lettem volna, akkor nagyon megtetszett volna. Nagyon szép formás teste volt, szép gömbölyű cicije. A combjai közt nagyon szőrős volt, de az is jól állt neki. Nem voltak leszbikus hajlamaim, de Adél azért tetszett, így női szemmel nézve, bár a modora visszataszító volt. Én nem idegenkedtem a női testtől, de inkább megmaradtam a férfiaknál, azért jó volt ránézni egy szép formás női testre, amit még szebbnek is találtam az enyémnél. Sokszor elgondolkodtam, hogy egy ilyen szép lány miért itt sínylődik, és miért jó neki ez. Valószínűleg nincs is tisztában a saját szépségével. Azt hiszem, hiába próbálnék közelebb kerülni hozzá, barátságot létesíteni vele, egyszerűen lehetetlenség. És ő már csak ilyen marad, és én is egyre magányosabb leszek mellette.
    Álmosan ébredten. Délelőtt elmentem Ferenc atyához. Már várt engem, Lehel szólt neki, hogy menni fogok. Volt bennem némi félelem, hisz még soha nem találkoztunk, csak hallomásból ismertem. Idős volt már, még nem találkoztam vele. Illetve egyszer láttam, de nem volt módomban személyesen beszélni vele. Azt mondják, róla, hogy nagyon intelligens, okos, bölcs pap. És valóban. A zord külső mögött egy hihetetlenül nyugodt lélek lakozott. Mikor megláttam bizonytalanul léptem be a szobájába, kis félelem is volt bennem, mindez úgy tűnt, alaptanul, mert az egész szobát harmónia és mély nyugodtság uralta. A halovány gyertyafények még tovább fokozták ezt a mérhetetlenül kellemes meghittséget. Egy kis kandalló előtt ült székében, lába díszes, barna pokróccal volt betakarva.
- Dicsértessék - köszöntem illedelmesen és meghajoltam.
- Dicsértessék - üdvözölt mély hangján. - Foglaljon helyet - mutatott egy hasonló székre, mint amin ő is ült. Aztán rámnézett, és a szívélyes mosoly eltűnt az arcáról. - Lehel elmondta, hogy rátalált a ládikóra és szeretné megtudni mit is rejt. Tudja, hogy mások dolgaihoz nyúlni bűn? Hogyan került a faházba, nővérem? Abba a faházba csak úgy nem lehet bemenni, csak engedéllyel. Maga senkinek nem szólt, csak egyszerűen besétált és körülnézett. Mióta itt vagyok, ez egyik apácával és papnövendékkel sem fordult elő.
- Sajnálom és elnézést. - vágtam rá sietve, még a reményt is elvesztve, hogy valaha megtudom a láda titkát.
- Én elolvastam azokat a feljegyzéseket Rebekáról. Szegény kislánnyal nagyon cudarul elbánt az élet. Nem akarlak lányom lebeszélni róla, de nem hinném, hogy jót tenne neked, ha elolvasnád. Hallottam, hogy nem vagy éppen a legjobb állapotban mostanság, és nem szeretném, ha még jobban felkavarnának ezek a dolgok. Én ismertem ezt a lánykát.
- Kérem, meséljen róla, ki ő, mit csinált és miket írt, hogy ennyire el kell legyen zárva.
- Nem szívesen teszem. De mielőtt én belekezdenék, előbb ön meséljem magáról.  Illedelmesen bemutatkoztam és meséltem a szüleimről, nővéreimről. Elmondtam, hogy a szüleim akarták, hogy én apáca legyek, főleg anyám. Ferenc atya meg csak hallgatott, hallgatott. Aztán csend lett. És csak néhány perc hallgatás után törte meg ezt a feszült, várakozással és bizonytalansággal teli csendet.
- Jól van, - kezdte. - Maga egy okos, intelligens lány, érti a dolgokat. Én oda fogom adni a láda kulcsát egy feltétellel.
- Igen, és mi lenne az?
- Az, hogy itt a zárdában és egyáltalán sehol nem ejt róla egyetlen szót sem. Ami a jegyzetekben van, nem tisztességes dolog, de az Isten megkegyelmezett Rebekának, és ő elnyerte odafent bűnbocsánatát. Rebeka, akiről szó van, saját magáról, a sanyarú sorsáról írta a feljegyzéseket. Nagyon egyszerű lány volt. Az egész még ötven évvel ezelőtt történt. Azóta sok minden megváltozott. Én akkor még suhanc, kezdő pap voltam, úgyis mondhatnánk, hogy zöldfülű. Ez a lány egy, mondjuk ki, bár nem szép dolog, de egy céda volt. De megtért, láttam az elszántságot a szemében, mégsem tudta feldolgozni azokat a dolgokat, amiken keresztülment, ezért a könnyebbik utat választotta és a halálba menekült, - és vetett egy keresztet, mikor ezt kimondta - nagyon fiatal volt még. Tán fiatalabb, mint maga. Huszonhárom lehetett. De várjon csak. - Ekkor most először megmozdult a mozdulatlanságból és átment egy másik szobába ahol több ezer könyv sorakozott a polcokon. Egy igazi kis könyvtár volt Ferenc atya birodalma. Mindenütt csak könyv könyv hátán.
- Ezeket mind olvasta? - kérdeztem naivan, mikor visszatért.
- Hogyan? - kérdezte.
- Mennyi könyve van, és ezeket mind olvasta? - kérdeztem újra.
- Csak a felét. - mondta vidáman.
- De hisz ez rengeteg.
- Közel ötezer.
- És a felét elolvasta?
- Tudja, jó pap holtig tanul. Na meg is van - dünnyögte. - Itt van, - és elővett egy megsárgult dossziét, benne egy igencsak megviselt fényképpel. Odanyújtotta elém. - Fogja meg. Ő volt tehát Szkuty Rebeka. - Hosszú nyílegyenes fekete haj, sötét szem, hosszúkás, sápadt arc, szemében ott a keserűség. Engem leginkább egy egyiptomi hercegnőre emlékeztetett. - Itt is láthatja - mutatott egy másik képre, ami még varázslatosabb volt, igazi tündéri szépség. - Árva lány volt, folytatta az atya. - Anyja szintén öngyilkos lett, apja börtönben volt. És volt neki egy nővére, aki szintén meghalt, tüdőbetegségben.
- Hogyan ismerkedett meg vele?
- Egy szomszédnője unszolására jött el egyszer a templomunkba. Akkortájt én még nem tartoztam a Rebiona rendhez. Az Ezeregyéj Templomban szolgáltam hosszú ideig, mielőtt ide kerültem. Szegény szomszédasszony azt hitte, hogy jót tesz Rebekával, hogy templomba küldi, főleg egy olyan lányt, akitől mélységesen távol áll mindenféle hit. Én ápoltam, dédelgettem lelkét, de a gyerekkori sérelmeket nem lehet egyik napról a másikra megszüntetni. Idő kellett volna hozzá. De ő nem bírta kivárni azt az időt. Megkereszteltem, meggyónta bűneit, mégsem tudott teljes hittel élni. Szomorú véget vetett földi életének. A mai napig emlékszem minden szavára, bűnbocsánatért könyörgött. Leírja benne, miként lett prostituált, és hogy jutott erre a sanyarú sorsra.
- Miért kell akkor egy ládában őrizgetni azt a füzetet?
- Nem egy füzet, hanem egy tucat füzet van ott, és mellette még a dolgai. Fényképek, ékszerek, ruhák. Ő készült valamire, tudta, hogy meg fog halni, ezért még a halála előtti napokban elhozta egy nagy táskában a dolgait, köztük a feljegyzéseket is, és megkért, hogy tegyem biztos helyre. Akkor nem is gondoltam volna, hogy többé nem fogom látni. Ilyen az élet, a nehézségekkel is szembe kell tudni nézni. Ő nem tudott. Elmenekült előle.  Ha már hamarabb rátalál az Úr által kijelölt útra, akkor talán a mai napig élne. Nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, mit tartogat számunkra. Vagyis a földi halandó ember nem tudja, csak az Úr a megmondója életünknek, ő látja minden percünket, tudja, hogy mi a jó és mi helytelen. Na de nem prédikálok tovább, hall maga elég prédikációt. Egy szó, mint száz, ha még ezek után is kíváncsi, én átadom a kulcsokat, de kérem, soha senkinek egy említést se tegyen erről, látja még Lehel barátunk se olvasta el. El kellett volna már réges-régen égetni az egészet, de annyira szerettem azt a lányt, és ígéretet tettem neki, hogy elrakom és vigyázok rá és az emlékeire.
- Megígérem, atyám!
Komoly arccal bólintott. Majd folytatta:
- Tudja, én voltam az egyetlen, akire támaszkodott, nem volt más senkije. Engem fogadott bizalmába és senki mást. Az élete nem szólt másról, csak arról, hogyan ne bízzon másokban.  Néma csend vont fátylat körénk. Mindketten Rebekára gondoltunk, Ferenc atya úgy, mint egy régi kedves ismerősre, én pedig úgy, mint akit meg fogok ismerni hamarosan.
Elég későre járt már, soká tartottam fel Ferenc atyát. Megköszöntem neki mindent, a kulcsot a kezembe szorítottam és alig vártam, hogy elkezdhessem olvasni Rebeka naplóit.

Ám az olvasás még váratott magára, mert történt egy nap, hogy engem küldtek ki a körzeti polgármesteri hivatalba egy hivatalos dokumentumért. Mióta itt éltem, alig hagytam el a kolostort. Persze nem volt kijárási tilalom, és időnként el szoktunk sétálni a környékre, de igazából az erdőkön és a szántóföldeken kívül semmi nem volt odakint. A város messze volt, és mi teljesen elzárva éltünk a világtól. Ez egy magányos, elhagyatott hely, távol a világtól, ahol nem emberi, hanem isteni törvények uralkodtak. Itt minden az Istené volt. És ez így volt jól. Békesség, nyugalom, szeretet, harmónia vette körül az ott lakókat. Bár az egész világ ilyen lett volna. Igazán példát lehetett volna venni rólunk.
    Emlékszem hétfői nap volt, esett az eső. Magamra öltöttem kimenő apáca ruhámat és elindultam a városba. Nagyjából másfél óra alatt értem a városi polgármesteri irodába. Hamar odaértem, bekopogtam és beléptem, majd egy alacsony, kopasz, köpcös úr fogadott. Mellette egy suhanc képű, szőke hajú, tiszta kék szemű srác állt.
- Jó napot!  Isten hozta minálunk! - Köszönt a köpcös úr. - Menj, szólj Évikének, hogy készítsen egy finom forró teát! - bökte meg a kezével a még mindig az ajtófélfának dőlő srácot. 
- Oh, nem kérek, köszönöm. Sietnem kell.
- Tudom miért jött - mondta a köpcös. Valami hátborzongató volt a szemében és a hangjában ennek az embernek. Kicsit megijedtem, kényelmetlenül éreztem magam.
- Tessék, itt a teája, igya csak meg. Jót fog tenni ebben az esős időben.
- Köszönöm, de rohannom kell, mert lekésem a szentmisét.
- A szentmisét - mondta cinikusan és hátradőlt a székében, úgy mustrált engem. Idegesített.
- Megkaphatom a papírokat?
- Természetesen. Nagyon ismerős maga. Ön valóban apácává lesz? Hisz még olyan fiatal. Mondja, miért adja valaki a fejét ilyen tinédzserkorban apácának? Hisz most lenne itt az ideje, hogy bulizzon, pasizzon.
- Elnézést, de úgy hiszem, hogy ez nem tartozik önre, én csak a feladatomat teljesítem, és szeretném, ha ideadná a papírokat.
- Nagyon csípős a nyelve magának. Van magában valami különleges - Közelebb húzódott és még jobban szemügyre vett. - Nem illik magához ez a maskara. - Kinyújtotta kezét és megsimogatta a fenekem, de én odébb léptem és szúrós tekintettel néztem rá.  A titkárnő belépett, és én megkönnyebbültem. Nagy nehezen újra megszólaltam:
- Megkaphatnám akkor a papírokat?
- Itt vannak, tegye el - mondta kelletlenül, és látszott rajta a csalódottság, hogy terve meghiúsult.
    Amilyen gyorsan csak tudtam elviharzottam abból az épületből. Én megtettem, amire megkértek, és jelenleg semmi egyéb nem érdekelt, minél előbb a ládához akartam menni, bár tudtam, hogy még el kell telnie egy kis időnek, mire végre nekikezdhetek az olvasásának.
    A következő nap sem telt el eseménytelenül. Reggel felszóltak a portáról, hogy keres engem egy fiatalember. Engem? Csodálkoztam is, el nem tudtam képzelni, hogy ki lehet az, bármennyire kutattam is emlékezetem titkos bugyraiban, nem tudtam még csak valószínűsíteni sem, hogy ki lehet az. Biztos nem is hozzám jött az illető. Felkaptam magamra a ruhámat és elindultam kifelé.
    Az a fiatal srác állt a kapuban, akit a múltkor egy villanásra láttam a polgármester mellett. Ugyan nem tett rám mély benyomást, de azok a kék szemei akkor feltűntek.
- Üdvözlöm kisasszony - és mélyen meghajolt előttem.
- Üdvözlöm, miben segíthetek?
- Biztosan emlékszik, tegnap ott járt nálunk, és ott felejtette ezt a kis piros plüss tasakot, benne egy kulcscsomóval. Gondoltam, hátha fontos, és így elhoztam.
- Jesszusom - kiáltottam fel. - Nagyon hálás vagyok érte. Köszönöm, hogy elhozta! Minden jót. - És már fordultam is volna meg, mikor újra megszólított. - Szívesen váltanék magával pár szót, ha nincs ellenére.
- Miről lenne szó? - kérdeztem kissé nyersen, pár másodperc csönd után.
- Hát, éppen csak elnézést szeretnék kérni a polgármester úr nevében az illetlen viselkedése miatt, és... - itt elakadt mondandójával.
- És?
- Csak szerettem volna feltenni pár kérdést önnel kapcsolatban, tudja, én még sohasem beszélgettem egy apácával, szóval én csak egy pár szót beszélgetni szeretnék önnel.
- Köszönöm nagyon kedves, de mint tudja, mi apácák nem szoktunk ismerkedni.
- Nem is ismerkedés céljából gondoltam.
- Hogy lehet máshogy? - De ekkor fél szemmel láttam már a portás mosolyát, így jobbnak véltem, ha arrébb megyünk, és odébb léptem a kapu mellé az oszlopfő takarásába.
- Tudja, van egy unokahúgom, aki mindenáron apáca akar lenni, és említettem neki a találkozásunkat, és hogy eljövők önhöz a tasak miatt, és ő kért meg, hogy érdeklődjek, hogyan élnek az apácák, mit csinálnak - füllentette alig hihetően.
- Szóval az unokahúga miatt jött? - kérdeztem félig mosolyogva, miközben az arcát fürkésztem, különösen a ragyogó kék szemét, ami kezdett kiejteni lassan a rámszabott apácai szerepből. De aztán észbe kaptam. - Ne kerteljen, mondja meg őszintén, hogy mit akar, és utána hagyjon visszamennem, kérem, hív Isten szolgálata - lódítottam határozott hangon, mintha olyan nagyon megszállott lennék.
- Maga aztán igazán hithű apáca.
- Természetesen. Nos?
- Tetszik nekem. Van mód találkozni önnel valamikor e falakon kívül? - kérdezte végre, és én nem lepődtem meg a kérdésen, tulajdonképpen erre számítottam, vagyis inkább ebben reménykedtem. De nekem most csak ennyi kellett.
- Most is kint vagyunk.
- Igen, tudom.
- A válaszom nem, és most megköszönöm, hogy itt járt és elhozta a kulcsokat. Igazán hálás vagyok érte, de most mennem kell.
- Biztos benne?
- Miben?
- Hogy nem akar rám egy kis időt szakítani? Nem fogja megbánni.
- Maga nagyon erőszakos, fiatalember. Úgy vélem nem értette meg, hogy nem vagyok vevő a társaságára.
- Én nem úgy veszem észre. Most is itt beszélget velem. Ha igazán fontos lenne magának a vallása, akkor már rég bement volna.
- Már megyek is, és ha annyira akar beszélgetni velem, akkor holnap négykor legyen ott annál a sövénynél - mutattam a titkos helyemre, ami a két kolostort kötötte össze. - Legyen ott a sziklánál, de jól rejtőzzön el, nehogy észrevegyék.
- De hogy jutok be?
- József majd beengedi - mutattam tekintetemmel a portás irányába.
Ezzel megfordultam és faképnél hagytam. Nem néztem hátra, még váltottam pár szót Józseffel, megkértem, hogy holnap négykor engedje be ezt a fiatalembert. Nem volt szokás idegeneket beengedni, csakis engedéllyel léphetett be valaki a kolostor kapuján, de Józsefben megbíztam, és tudtam, hogy nem fog visszaélni vele. Az évek alatt sokat beszélgettünk, egyszerű emberke volt, egyedül élt. Volt neki egy kis szobája a kolostorban, ott élte mindennapjait. De neki teljesen megfelelő volt ez az élet. Nem voltak nagy igényei, napjait a négy fal között töltötte, és már teljesen megszokta, nem is tudott volna mit kezdeni magával odakint.
    Másnap sok volt a tennivalóm és majd elfeledkeztem, hogy én négykor megbeszéltem az ismeretlen idegennel, hogy találkozunk. Már el is múlt négy óra, mikor eszembe jutott, hogy ő várhat rám. De annyira nem izgatott a dolog. Hisz mit akarok én, úgyis apáca leszek, mentegetőztem magamnak, és nekem nem fontos az a suhanc. Így hát lassítottam lépteimet és miközben mentem az ösvény felé, magamban az Úristen bocsánatát kértem, ne hagyjon el, amiért én tiltott helyen egy fiúval találkozom. Úgy döntöttem, hogy hamar lerázom, véget vetek ennek az egésznek és jó útra fogok térni. Nem fogok mosolyogni, komoly leszek, nem hagyom, hogy hálót fonjon körém és elkapjon, mint pók a legyet. Én egy tisztességes apáca vagyok és nincs szükségem férfira. Persze a lelkem mélyén más erők keltek életre, és ez csak álca volt, igenis örültem ennek a lehetőségnek, hogy találkozhatok egy idegen fiúval, bár mindezt nem vallottam be magamnak akkor, csak talán évekkel később.
    Megérkeztem. Ő már ott volt és egy fűszállal babrált az ujjai közt. Egy szürke pulóvert és farmernadrágot viselt, meg egy sportcipőt. Nem volt valami elegáns.
- Jó napot, kisasszony! Már azt hittem, nem fog jönni.
- Jó napot! - köszöntem ridegen. - Hallgatom, amiért jött.
- Csak meg szeretném ismerni.
- Akkor már itt sem vagyok, de ezt már mondtam magának a múltkor is, ha ismerkedni szeretne, jobb, ha elmegy és nem apácákkal próbálkozik.
- Biztos abban, hogy ezt az életet akarja? Mert ha valóban őszintén Istennek kívánja szentelni az életét, akkor nem hívott volna ma ide. - Hirtelen nem tudtam mit mondani.
- Nézze, az időm drága és nem érek rá.
- Látom a szemében a tüzet. Fogadjunk, hogy nem is volt még férfival így négyszemközt.
- És ha igen? Mit tud maga rólam? - Ekkor remek ötletem támadt. Ha már ennyire lerázhatatlan ez a srác, akkor kénytelen leszek beavatni a titkomba - amire esküt tettem, hogy senki más nem láthatja - és elolvashatnánk együtt a jegyzeteket. Legalább lenne miről beszélgetnünk.
- Szeret olvasni?
- Hirtelen témaváltás. - Körbejárt engem és levette a fejemről a fekete fejkendőmet, én nem tiltakoztam. Gesztenyebarna hajam hátul árván összefogva lógott a ruhámba. Megfogta finoman és kihúzta, majd kioldotta a hajam, és a hajszálak csak úgy libbentek a környező réteket megjárt és vadvirágok illataival telített tavaszi szélben. Napközben mindig el van rejtve a hajam, csak este eresztem ki, de akkor se mindig. Így nagyon furcsa volt egy férfi előtt állni, olyan érzésem volt, mintha meztelenül mutatnám magam neki. Ekkor finoman megsimogatta nyakamat, amitől én teljesen beleborzongtam. Átadtam az érzésnek lelkemet. Szívem egyre szaporábban kezdett verni. Bevallom nagyon jól esett az érintése. Aztán szembefordított magával és mélyen a szemembe nézett és annyit mondott: - Maga gyönyörű. - Elpirultam és lesütöttem a szemem. Hangja most lágy volt, mintha egy teljesen másik ember állt volna előttem, mint az imént.
- Hogy hívják?
- Emma. És magát?
- Norbert. - Megcirógatta arcom és hajammal kezdett el játszadozni. A lemenő nap felé emelte és nézte a barna tincsek hogyan tükröződnek a lemenő nap sugaraiban. Aztán megfogta a kezem, és az ujjaimat kezdte el vizsgálni. Végigpásztázta az összes ujjamat, majd egyenként megpuszilta őket. - Gyönyörű keze van - suttogta. - Én teljesen önkívületi állapotba kerültem, nem volt még soha részem ilyen érzésben.
- Mit akar tőlem? - kérdeztem elcsukló hangon.
- Magát. Gyönyörű nő. Azt hittem az apácák mind ártatlan lelkek. És magában pont ez van. Az ártatlanság és a vadság egyszerre.
Ekkor, mint a villámcsapás kitéptem magam karjaiból és bűnbocsánatért könyörögtem, elmormoltam magamban egy imát.
- Most meg mit csinál?
- Imádkozok. Menjen és hagyjon békét nekem, én nem vagyok benne ilyen játékokban.
- Nem tud átverni, láttam, hogy nagyon élvezi ezt a játékot. Csak nem lehet ekkora bűn, amit tett?
- De igen is az, és ezért megbüntet az Isten.
- Ne legyen már ekkora szentfazék. Rá van írva magára, hogy nem ez az élete célja.
- Miből gondolja?
- Látszik, hogy nem ismeri a férfiakat.
- Hagyjon békén, menjen innen, ha jót akar, ne jöjjön többé ide. Kerülje el azt a helyet. - Ekkor már a sírás fojtogatott, de odajött, átölelt és megsimogatta a hátam.
- Jól van, ne haragudjon, ha megbántottam, nem akartam tapintatlan lenni.
- Semmi baj, nyeltem le könnyeimet. Most viszont tényleg mennem kell.
- Találkozunk még? - Kétségek gyötörtek, egyik énem azt mondta, igen szeretném még látni ezt a srácot, a másik erősen tiltakozott. Féltem a következményektől, és legfőbbképpen féltem Istentől. Ha találkozunk, abból még baj is lehet, ha nem, azt is bánnám.
- Nos? - várt a válaszra.
- Nem tudom. Hagyjon időt, most van hétfő, egy hét múlva jöjjön el újra.
- Addig nem bírom ki, hogy ne lássam újra.
- Vagy akkor jön, vagy örökre elbúcsúzhat tőlem, és szólok a portásunknak, hogy azonnal dobja ki magát amint itt látja ólálkodni.
- Igen is kisasszony, értettem.
Ő elment, én pedig sugárzó arccal, és csipetnyi lelkifurdalással indultam vissza a kolostorba.
    Fiatalok voltunk mindketten. Én huszonkettő, ő huszonhét. Amennyire meg tudtam ítélni, nem volt igazán helyes srác, mégis volt benne valami, amivel magával ragadott. Azok a kék szemei lenyűgöztek. Az utóbbi időben elég levert voltam, de most valahogy minden kivirágzott, a lelkem szárnyalt, mindent jónak és szépnek találtam. Még a vizsgáim is jobban sikerültek. Én továbbra is kijártam a kis rejtekhelyre, titokban reménykedve, hogy eljön előbb és nem vár egy hetet. De ő nem jött. Így nem vártam tovább, nekiálltam az olvasásnak. Nem akartam már halogatni.
 
Kinyitottam a ládikót és kivettem belőle az első kis könyvet, ami kék bársonnyal volt befedve és nekiálltam.

"Utálok írni, most mégis megteszem. Le akarom írni magamból a sok feszültséget, érzem hogy már nem sok van hátra énnekem ebből az életből. Remélem Ferenc atya elteszi majd ezeket, minekután elolvassa a dolgaimmal együtt. Ferenc atyának adok mindent. Őt nagyon meg szerettem és köszönöm, hogy elmesélhettem neki ezt a rövidke életemet.
Elmondom most hát, hogy miként jutottam a prostik világába.
Tizennégy évesen lettem árva. Anyám meghalt, öngyilkos lett. Mások azt mondják megölték - kilökték az ablakból. Megint mások szerint apám volt a tettes. Ő börtönben van. Nem tudom, mi az igazság. De talán nem is lényeges. A nővérem is elhagyott. Beteg volt. Meghalt, tüdő embóliában. Jóban voltunk, nagyon szerettük egymást. Sajnáltam őt. De hamarosan én is útol fogom érni őt. Soha nem tudtam feldolgozni a halálát. Egyszer mindenkit magával ragad a halál. Engem is útolér hamarosan.
A nagynéném nevelt, aki öreg volt mint az országút. És titokban nagy piás. Sokszor leitatott engem is, és ilyenkor mindig megeredt a nyelve, mesélt a gyerekkoráról. De az sem érdekes. Semmi nem fontos, csak az, hogy egyszer úgyis meghalunk.
Tehát tizennégy évesen vesztettem el a szüzességem. Még a mai napig emlékszem rá, hol és hogyan történt. Hogy megünnepeljük a ballagásunkat egy házibuliba voltam hivatalos este nyolcra. Sokan voltunk, vagy húszan. Klaudia, Zsuzsi és Áron az osztálytársaim voltak. És ott volt Peti is. A buli hangulata a tetőfokára hágott. Már nagyban roptuk a táncot, sokat ittunk, mindenkiben volt egy adag. Jól érzetük magunkat mindahányan csak voltunk. Volt egy srác Peti, aki odajött. Mondta, hogy csini vagyok. Táncikáltunk, össze-vissza pörgetett, rángatott. Tetszett a srác, pár évvel lehetett idősebb nálam. Aztán hozott még egy koktélt. Ittam egy kortyot, majd leültem. Ő mellém ült és elkezdte a combom simogatni, majd a pólóm alá is benyúlt és a mellem erősen megmarkolta. Nem tiltakoztam, tetszett amit csinál. Aztán megcsókolt vadul. Még akkor sem elleneztem a dolgot, nem zavart, hogy a többiek is ott vannak. Ők is elvoltak.
Aztán egyszer csak felállt, megfogta a csuklóm és az emeleti falépcsőn felvezetett. Benyitottunk egy szobába, de az pont foglalt volt, az egyik srác intett nekünk. Épp hátulról paskolta valamelyik lány fenekét, aki közben nagyokat sikongatott. A másik szoba is zárva volt, de a harmadik az már szabad volt. Nyitva volt az ajtó, bent egy szivacs volt csak. Négykézláb másztunk be. Nagyon tetszett ez az este, olyan mámorító, bódító volt. Peti levetkőztetett és akkor megkérdezte, hogy voltam-e már pasival. Mire én nagy merészen feleltem, hogy igen. Be voltam gerjedve, imádtam a pasikat, tizenhárom évesen majdnem elvették már a szüzességem, de csak franciázásig jutottunk Dzsóval. Azóta se tudom mi van vele. De nem is érdekel. Kislányként sok pornót láttam, anyámat is láttam férfiakkal, állandóan váltogatta őket. Így már mindent tudtam a szexről, nem volt tabu előttem semmisem. Peti levette ruháit és farkát a számba tette. Nekem csak a dolgomat kellett végeznem. Benyálaztam ajkaim és elkezdtem finoman kényeztetni a számban a szerszámját. Jó formája volt, erre jól emlékszem. De alig telt el pár másodperc, már éreztem a lüktetését, és nedvének édeskés ízét, és egy pillanat múlva máris aléltan feküdt mellettem. Kissé csalódott voltam. Hát ennyi lett volna? Még hozzám se ért, csak a mellem fogta. Megtörölte magát, majd felhúzta nadrágját és annyit mondott, hogy jó voltam. Aztán faképnél hagyott. Minden pasi egyforma. Csak addig kell a nő nekik mig meg nem kapják aztán dobják. Hát most én is így jártam.
Már azt hittem, hogy soha nem veszi el senki a szüzességem, mikor valaki csoszogását hallottam. Egy másik srác volt, ismertem látásból a másik osztályba járt. Kormi vagyis a Kormos Imre a ronda szemüveges és pattanásos képű gyerek volt. Meglepődtem, hogy feljött, rá aztán igazán nem számítottam. Végül is talán még jó is lehet vele a szex gondoltam. Mondta, hogy Peti küldte, én csak a vállamat rántottam, hogy jól van. Nekem aztán mindegy. Odajött mellém és megpuszilta a mellbimbóm, majd mindenhol elkezdett csókolgatni. Csúnyának csúnya volt, de nagyon gyengéd. Behunytam szemem és Petire gondoltam. Egy pillanatra ránéztem és akkor már ő is meztelen volt. Szétfeszítette lábam és nagyon gyengéden belém hatolt. Ezt nem gondoltam volna. Szinte nem is éreztem semmilyen fájdalmat, úgy lüktettünk egymásban. Örültem, hogy végre túlestem rajta. Az ő élvezete tovább tartott, mint Petié és nem rohant el utána. Sokat beszélgettünk még, tulajdonképpen hajnalig, talán mi voltunk az utolsók, akik távoztunk a buliból. Hazáig kísért. Továbbra sem tetszett, de jó volt vele. Abban maradtunk, hogy még találkozunk és felhív. Hát így vesztettem el a szüzességem."

Becsuktam a könyvet és magam elé bámultam. Lesújtott a történet. Nekem ez nagyon nem tetszett. Megrémített, amit olvastam. Beleborzongtam. Ennyire prűd lennék? Tizennégy évesen már volt fiúval, én itt vagyok huszonkét évesen és semmi. És nem is lesz, én az egész életem Istennek kell szenteljem, mindezt anyám jóvoltából. Gyűlöltem őt érte. Soha nem tudtam neki megbocsájtani, hogy elvette a szabadságomat, csak mert ő úgy gondolta, hogy ez nekem való lesz. Remélem, hogy megkapja a méltó büntetését, hogy gyakorlatilag kidobta a lányát.
    Rebekával kicsit hasonló volt az életünk. Neki se volt senkije, csak a nagyvilág ahol céltalanul élt, nekem meg a kolostor szolgált mentsvárként. Mindketten ugyanazt az utat jártuk be mégis másképp. Kíváncsi voltam a folytatásra.
Ekkor lépteket hallottam az ösvényen, gyorsan visszarejtettem a ládába a könyvet, de már késő volt.
- Jó napot, Emma! - mondta Norbert.
- Jó napot! Még nem telt le az egy hét - mondtam csodálkozva.
- De szigorú maga, nem bírtam ki.
- És hogy jött be?
- A hátsó bejáraton.
- És beengedték?
- Akkor most nem lennék itt.
- Minek jött?
- Hogy magát lássam.
- De én nem akarom látni, hagyjon békét, már mondtam. Ne is közelítsen. - Ekkor megragadta a csuklóm és hirtelen szájon csókolt. Mézédes volt a csókja, akár a finom érett gyümölcsé. Hosszú percekig csókolt, a szám minden szegletét, a nyelvével játszott ajkamon és én hagytam egy darabig, de megint rám szólt egy belülről jövő hang. Kitéptem magam a karjaiból és megindultam volna a kolostorom felé, de ő megint csak megragadott és újra megcsókolt. Ezúttal még szenvedélyesebben. És én most nem tiltakoztam, átadtam magam a pillanatnyi érzésnek. Aztán elvált a szánk egymástól, és megfogta a kezem.
- Maga igencsak érdekes egy nő, apácának készül és közben idegen férfiakkal csókolózik.
- Maga támadt le engem.
- Mondd, ha már ilyen közeli kapcsolatba kerültünk, nem tegeződhetnénk?
- Nem. Nem is értem mi történik körülöttem. Én valóban apácának készülök, de maga teljesen felkorbácsolja az érzéseimet. Kértem, hogy hagyjon időt, de nem tartotta be az ígéretét.
- Időt? Mire? Magának is jól esett ez a csók, vagy tévedek? - Majd megint hosszú csókba kezdtünk, a sziklának támasztott és csókolt ott ahol csak ért. És én viszonoztam.
- Ez így nem mehet tovább! - böktem ki, miközben szívem vadul kalimpált. - Nem, nem és nem! Nem is ismerem magát! A nevén kívül semmit nem tudok magáról.
- Fontos ez?
- Igen az. Maga csak játszik velem.
- Nem. Maga szenteskedik itt. Eljátssza, hogy mekkora szent, közben férfiakról ábrándozik és valósággá váltja, amit mások nem tehetnek meg. Mások elől veszi el a szent helyet, azoktól, akik tényleg hittel akarnak apácává válni. Miért nem hagyja itt ezt a kolostort és kezd egy másik életet? Fiatal még, ujja köré tudná csavarni a férfiakat. Tűz, vadság van a szemében. Látom, hogy vágyakozik, biztosan gyakran sopánkodik, hogy mit is keres itt a sok szent vénasszony között. Maga is megjárja, elszállnak az évek, elmúlik a szépséges fiatalsága, és akkor már késő lesz. Ne haragudjon, hogy megmondom a magamét, de én így látom. Nekem nem kell bemutatkoznia, első pillanatra megmondtam, hogy milyen, és ezért is jöttem magához, mert kell nekem. Maga egy színjátszó szent fazék! - mondta ki végül, szikrázó szemekkel. Ekkor felindultságomban és zavarodottságomban felemeltem kezem, és mint egy sértődött gyermek arcon csaptam. Pedig ő csak az igazságot tárta szemem elé. Aztán elfutottam, és közben potyogtak a könnyeim. A hajamat futás közben próbáltam visszatenni a kendőm alá. Aztán még mielőtt beértem az épületbe, elmentem a mosdóba kicsit rendbe szedni magam, hogy ne lássák zaklatottságomat.
    Szerencsére a szobatársam az incidens óta nem sokat foglalkozott velem, így nyugodtan beburkolózhattam és gondolkodhattam magamon, meg azon, amit Norbert mondott. A mézédes csókjára gondoltam és a kék szemére, ami felfalt, megbabonázott, amint rám nézett. És Rebekára, hogy mennyire hasonlóak vagyunk, és mégis különbözőek. Aztán már csak a reggeli álmom zökkentett vissza a valóságba. A valós életbe, hogy hol is vagyok és ki is vagyok, és mit is akarok én itt igazából. Valóban itt a kolostorban akarom leélni az életem? Elfogott a bizonytalanság. Nem támaszkodhattam senkire, csak Istenre. Senkim nem volt. Egyedül voltam e zord és kegyetlen világban.
    Másnap a szokásos teendők után mentem a titkos helyemre olvasni és közben reménykedtem, hátha Norbert újra eljön. Hiányozni kezdett a közelsége. Végre megismertem egy embert, aki színt hozott az addigi unalmas, szürke életembe. De Norbert nem jött. Én meg csak áhítoztam, és egyedül maradtam Rebekával és a történetével. Meg akartam ismerni őt, kíváncsi voltam rá, így tehát folytattam az olvasást:

"Én annyira szerelmes voltam mint még soha!! Kormival nagyon jól elvoltunk bár sokat veszekedtünk de az ágyban mindig kibékültünk. Egész nyáron nyaraltunk, volt két nyaralójuk; egy a szüleinek Balatonon és egy a nagyanyjáéknak Velencén. Felválta töltöttük az időnket hol itt, hol ott, elzárva mindentől. Az egész nyár felhőtlen boldogsággal telt el ami csak a mienk volt. Sokat szeretkeztünk. Sokszor órákon át, megfeledkezve mindenről és mindenkiről. Csak egymáséi voltunk. Vadabbnál vadabb dolgokat műveltünk. Korminak nem én voltam az első, tizenöt évesen kipróbált már vagy három nőt, de engem ez egyáltalán nem érdekelt. Boldog voltam és csak ez számított. A külseje megbotránkoztatta az embereket, jöttek is a szóbeszédek, hogyan tudok ilyen csúnya fiúval össze jönni, de magasról tojtam a véleményükre.
Aztán beköszöntött az ősz. Ő tovább tanult péknek én meg ott álltam és nem tudtam mihez kezdjek magammal. Nem akartam tovább tanulni pénzt akartam keresni. Mondott egy tuti jó meló helyet a drágám egy alkalommal. Egyik haverjának volt egy büféje, oda keresett embert. Elmentünk megnézni és fel is vettek. Én elkezdtem dolgozni, ő suliba járt és utána találkozgattunk. Kicsit más volt, mint nyáron, de így sem untuk meg egymást, de a veszekedések már mindennapossá váltak.  Már lassan fél éve mentek így a dolgok, össze is voltunk költözve. A főnökkel is voltak nézet eltéréseim, mert állandóan engem csesztetett mindenért, de én átláttam rajta és tudtam, hogy csak meg akar szerezni magának és a megérzésem beigazolódott.
 Egy este már éppen zártam, aznap valamiért Kormival nem találkoztunk. Pedig előtte minden nap értem jött. Későre járt. Este tíz óra felé járt az idő, mikor a főnök, kihasználva az alkalmat hirtelen elém toppant. Mondta, hogy elvisz valameddig, de én erősen tiltakoztam. Őt ez hidegen hagyta. Már épp hívni akartam Kormit, mire kikapta kezemből a telefonom, és betessékelt a kocsijába.
El indította a kocsit és egy ismeretlen helyre vezetett. Ott megállt egy erdőszélén. Nagyon megijedtem. Azt hittem kitesz és otthagy a kutyák martalékává. Féltem, remegtem, nem tudtam megszólalni, nem tudtam mit fog velem tenni, de felkészültem a legrosszabbra. Próbáltam higgadt maradni. Ő hátradöntötte az ülést és térdelő pózba helyezett, de hirtelen meggondolta magát és csak annyit mondott, hogy vegyem a számba! Ránéztem és mit volt mit tenni megtettem, amire kért. Eszembe jutott Peti. Vele is ugyanez történt. De rég is volt, azóta nem is láttam. Aztán jó erősen húzva a hajamat fel-le emelgette a fejemet. Majd megfordított és hátulról hatolt belém. Nagyon fájdalmas volt, mert hatalmas szerszámja volt. Sikítottam, és csak azon reménykedtem, hogy hamar vége lesz. Még pár lökés gondoltam. De csak fáradhatatlanul tolta belém, hörögve minden egyes lökésnél mint egy istenverte gép, miközben bűzös párája teljesen belepte a kocsi ablakait. Majd egy pillanatra megállt és már azt reméltem megszabadulok, de megint megragadta a hajam és húzta, ahogy csak tudta, majd hatalmasat rácsapott a fenekemre és akkor elélvezett. Én megkönnyebbültem. Összekucorodtam a kocsi egyik sarkába. Remegtem. Őt ez nem hatotta meg.
Sürgetett, hogy öltözzek. Megcsípte az arcom, de úgy hogy egy piros foltot hagyott maga után, majd közölte, hogy legközelebb is megismételjük, de nem itt ebben a szaros kocsiban, mert ez túl kényelmetlennek találta. Ja és megfenyegetett, hogy el ne járjon a szám, mert nagyon megjárom. Még fizuemelést is akart adni nekem.
Aztán szó szerint kidobott a kocsijából, azt sem tudtam hol vagyok. Nem sok autó járt arrafelé, főleg ilyen későn. Így hát le ültem az útszélre és vártam. Nem telt bele tíz perc és reflektor fényét láttam messziről. Fel álltam és néztem a közeledő autót. Egy nő ült benne. Leintettem. Meg kérdeztem, hogy tudna nekem segíteni, mert eltévedtem. Mondtam neki, hogy nem az vagyok aminek látszok, a pasim kitett és nem tudok hazamenni. Megfizetem. Kértem. hogy legalább egy darabon vigyen el. Mondta a nő, hogy szerencsém volt hogy erre járt, mert ilyenkor nagyon kihalt ez a környék. Azt a pasit pedig ki kell dobni javasolta. Jó negyvenes nő lehetett, rövid vörös haja az égnek meredt. 
Az első ismerős fényeknél kértem, hogy álljon meg adtam volna neki egy ezrest de nem fogadta el. Féltem hazamenni, nem tudtam mit fog szólni a szivem, hogy hol voltam ilyen sokáig. Fél óra mulva haza érkeztem. Próbáltam halkan besurranni de égett a lámpa és Kormi ott állt fenyegetőn rám nézve. Köszönés helyett nekem esett, hogy hol voltam, szidott, mint egy bokrot, elhordott mindennek, szóhoz sem tudtam jutni, meg se engedte, hogy megmagyarázzam. Nem érdekelte. Másnap kitette a cuccom."

Becsuktam megint a könyvet és csak bámultam magam elé. Szerencsétlen lány. Nagyon sajnáltam őt. Megrázott ez a történet. Beleborzongtam. Velem is megtörténhetett volna ilyesmi, ha nem itt élek. Miféle veszélynek volt kitéve, rosszabbul is járhatott volna, és mégis milyen hősies volt, nem tört össze. Norbertra gondoltam. Már második napja nem jelentkezett. Magam sem tudtam miért, de kezdtem érezni a hiányát. Magamat hibáztattam, amiért úgy elrohantam a múltkor. Nem kellett volna. Ott volt a lehetőség, és én elmulasztottam. Mindig akkor kell cselekedni, amikor ott a lehetőség, különben hamar elmúlik a pillanat és nem tér vissza többé.
Kíváncsian folytattam az olvasást:

"Reggel későn ébredtem, nem bírtam felkelni. Kormit kerestem, de aztán rájöttem, hogy nem vagyunk együtt. Kapkodtam, de láttam, hogy ebből nagy baj lesz. Felhívtam Lászlót a főnökömet, sűrűn elnézést kértem. Mondta, hogy semmi baj, de azért estére ne csináljak semmi programot mert elmegyünk egy jó helyre, ami szerinte nekem is tetszeni fog. Azzal letette a telefont. Undorító nyájas kéjencnek tartottam. Hányinger kerülgetett, ha rá gondoltam. Kormival tegnap óta nem beszéltem. De nem is érdekelt. Ha ennyire bunkó hogy meg sem halgat akkor magára vessen az ilyen. Én nem fogom keresni. Keressen ő ha akar.
Gyorsan beértem a melóhelyre, elkezdtem dolgozni, a főnököt egész nap nem láttam, csak este záráskor jött, ahogy tegnap is. Beszálltam a kocsijába és most még messzebb mentünk, mint az elmúlt este.
Egy panelháznál álltunk meg, ki szálltunk és a földszinten rögtön jobbra fordultunk. A lakás szinte üres volt. Nagyon siváran volt felszerelve. Egy szoba és konyha és fürdőszobából állt az egész. A szobában egy ócska ágy hevert, volt valami huzat rádobva meg egy szakadt pokróc.
László utasított, hogy mennyek a fürdőszobába megmosakodni, van ott benn szappan meg minden ami kell. Mikor végeztem meztelenül ki mentem és az ágyra feküdtem. Őt nem láttam sehol, eltűnt, kiment a konyhába cigizni, mert éreztem a füstszagot. Majd ő is bement a fürdőbe és megmosdott. Miután kész lett be jött anyaszűlt meztelenül. Puhány teste volt, férfiatlan, nagy hasa, szőrős mellkasa. Undorító volt. Szó nélkül odajött, feltette a lábam és minden kérdezés nélkül belém hatolt. Nagyon durva volt megint. Aztán fölém hajolt és megcsókolt. Éreztem a dohányszagú rossz lehelletét amit előző nap is, ami még visszataszítóbbá tette számomra ezt az embert. De nem tudtam mit csinálni. Tőle függött az állásom. Ha tiltakozom kirúg és akkor mihez kezdek? Már egy jó ideje ott dolgoztam, és nem is kerestem rosszul, a borravalót is mindig eltehettem. Pénzre volt szükségem, és nem volt semmi félretett pénzem, hogy másik munkát kereshessek. Szóval oda kellett adnom magam neki, bár a hányinger kerülgetett. Aztán újra megfordított, lefeszített az ágyra és hátulról dugott, de még vadabbul, mint tegnap. Csapkodott, tépett, de még akkor sem élvezett el. Végül újra megfordított és az arcomra spriccelt. Azzal aztán egyáltalán nem törődött, hogy nekem jó volt e vagy sem. Mondta, hogy most nem tesz ki, hanem ott aludhatok és reggel még jóval nyitás előtt értem jön és bevisz, nehogy megint elkéssek. De nem bántam, mert ugyse nem tudtam volna hová menni. Vagyis csak ismét a nagynénémhez mehettem volna, de oda nem akartam."

Nem bírtam már tovább. Borzalmas, hogy mit élt át ez a szegény lány. Próbáltam keresni az okot rá, vajon miért kapta ezt a sorsot az élettől, de hiába. Erre választ nem fogok kapni. Sajnáltam nagyon Rebekát. Annyira jó lélek lehetett. Ha a családjában nem történik ennyi tragédia, akkor bizonyosan más élete lett volna. Az egész azon múlott, hogy elvesztette a szeretteit, nővérét, mindenkit és nem volt támasz mögötte. Az úton így egyedül kellett talpon maradnia. Tovább olvastam:

"Újra megmosakodtam, aztán lámpát oltottam. Telefonom a kezemben és Kormi üzeneteit olvasstam. Gondolkodtam hogy fel hívjam, de nem mertem. Nagyon hiányzott. Régen láttam. Ő nem keresett és én sem őt. Sokáig nem bírtam elaludni. Semmi nem volt ebben a nyamvadt lakásban még egy rádió vagy tévé sem. Hajnal felé elnyomhatott az álom, már csak azért is gondolom, mert már csiviteltek a madarak. Az ajtó nyílására ébredtem fel. László volt. Szinte kirázott az ágyból és még alig nyitottam ki a szemem, de már vette is le a nadrágját, előhúzta a szerszámját és máris a számba tolta. Majd belém hatolt, de most nagyon hamar és nagyon nagyot élvezett. Csak úgy ordítva, mint egy igazi nagy oroszlán esett aléltan az ágyra. Felkeltem, hogy kimennyek megmosakodni. Mondta, hogy hozott reggelit, egyem meg aztán irány a meló.
Jó pár hétig ez ment minden nap, este és reggel is. Rabszolgája voltam. Egy este nem ő jött hanem valami haverja. Őt küldte maga helyett. Ronda, borostás, szőrős volt. Még annyit sem beszélt, mint László. És még vadabb is volt. Mikor bejött megijedtem. Fölém hajolt és szájon csókolt, de nagyon büdös volt a szája. Gyakorlatilag letépte a ruhámat és a bugyim, majd csipkedni kezdte a mellbimbómat. Aztán felemelte a lábam és nyalakodásba kezdett, miközben én próbáltam megjátszani magam, hogy mennyire élvezem, holott utáltam az egészet. Aztán nyakamba tette a lábam és úgy hatolt belém, jó mélyen amennyire csak tudott. Miközben ő vadul dugott, László kint leskelődött az üvegajtó mögött. Az árnyékát vettem észre. Miután a haverja megdugott, a spermáját szétkente mellemen mivel oda élvezett, aztán, mint egy igazi ficsúr felöltözött és aki jól bevégezte dolgát kiment a szobából. Undorító volt. László csak pár percel később jött be de úgy tett mintha most érkezett volna, pedig pontosan tuttam, hogy végig ott volt. Soha semmi kedvesség nem volt benne, csak a puncim kellett neki. Ó mennyire gyűlöltem ezt az embert. Szívemből, lelkemből. De pillanatnyilag csak ő volt. És már kezdtem hozzá is szokni, időnként már egyszer-egyszer el is élveztem. De nem szerettem ezt az embert. Kényszer hejzet volt. Rá voltam utalva, ő jól kihasznált engem és nem tudtam szabadulni tőlle. Meg öszintén szolva már nem is akartam. Bár tudtam, hogy ez nem mehet az idők végtelenségéig. Nem tudtam, hogy mi fog még rám várni, de ha ez így marad akkor valahogy kibirom. Lehetett volna rosszabb is. Kitartott nő lettem. Már nem is kellett dolgoznom. Időnként elengedett ügyet intézni, megbízott bennem, tudta, hogy ugyse nem csinálok semmilyen hülyeséget. Hát így teltek a napjaim. De a java csak most jön."

Becsuktam megint a könyvet. Rebeka élete továbbra is megdöbbentett. Minden elismerésem az övé volt, hogy ennyire méltón tűrte, amit vele tettek. Nem is tudom, én mihez kezdtem volna ebben a helyzetben. De hogy ennyire bátran nem tudtam volna viselkedni az is biztos.
    Már három hét telt el, de Norbert nem jött. Szerettem volna látni, de hiába. Ő csak nem jött. Aztán már nem vártam, nem számítottam rá. Ennyi volt. A dolgok úgyis mindig akkor következnek be, amikor a legkevésbé számítunk rá. És így is lett.
Épp neki akartam kezdeni az olvasásnak egy alkalommal, amikor léptekre lettem figyelmes. Összecsuktam a könyvet és füleltem. A léptek egyre jobban közeledtek. Felnéztem és Norbertet pillantottam meg.
- Szia! Hogy vagy? - Tegezett le hirtelenjében.
- Jó napot! Rég láttam.
- Bizony.
- Hol volt? A megbeszélt időben nem jött el, már azt hittem lemondott rólam és nem is érdeklem magát.
- Nocsak, nocsak. Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen kis szende apáca, mint te, férfiakra gondolsz. Jártam itt egyszer, de nem voltál sehol.
- Mit szeretne?
- Változatlanul téged.
- Csak lassan a testtel - mosolyogtam - szeretnék bocsánatot kérni magától a múltkori miatt.
- Már nem is emlékszem - mondta, majd egy kis szünet után: - Hoztam valamit. Remélem szereted - és elővett egy mézédes bonbont, amely olyan édes lehetett, mint a csókja.
- Köszönöm.
- Igazán nincs mit. Mit olvasol?
- Semmit - és el akartam tenni, de ő nem engedte. Megfogta kezem és a szemembe nézett. Pár pillanatig így álltunk egymással farkasszemet nézve. Megborzongtam, ahogy rám pillantott és forróság futotta át a testem minden szegletét. Leültünk és miközben a csokit majszoltuk, mint a kisgyerekek, nagyot beszélgettünk. Őszintén és komolyan. Én kérdeztem és ő válaszolt. Megtudtam, hogy ott dolgozik az irodában, ahol az apja, és jogász. Ő intézi a város jogi ügyeit. Huszonhét éves, nőtlen, egyedül él. Egy szem gyermek, illetve van egy féltestvére, akivel nem tartja a kapcsolatot.
    Majd meséltem neki én is, miközben a fejem az ő ölében pihent, és ő gyengéden simogatta az arcom. Végül nem bírtam ki és megszegtem a szabályt és elmondtam, hogy mit olvasok, és eddig mi történt szegény Rebekával, és megbeszéltük, hogy ezentúl együtt fogjuk végigkövetni a sorsát. Az egész egy álomnak tűnt. Úgy éreztem, a föld felett szárnyalok egy méterre. Olyan boldognak éreztem magam, mint még soha.
- Későre jár - törtem meg a csendet. Lassan vissza kell mennem a zárkámba. - Én csak így hívtam.
- Még nem akarom. - Száját a számhoz tapasztotta, és finom, érzéki csókolózásba kezdtünk. Majd keze kissé lecsúszott, a mellemet keresve. Aztán a nyakamat csókolta, nyalogatta finoman gyengéden. Majd sorra vette az ujjaimat és mindegyiket végig, egytől egyig benyálazta, majd a saját szájába vette. Élveztem a játékot. Aztán egy kis üde szellő felfrissítette pirospozsgás arcomat és indulásra késztetett.
- Mennem kell.
- Ne még.
Muszáj, különben kikapok. - fintorogtam, miközben nagyot nevettünk mindketten.
- Óóó, kitől, a nővérektől? Nagyon félelmetesek lehetnek.
- Igenis azok. Szigorúak. Nem szabad megtudnia senkinek, hogy mi találkozgatunk.
- Jól van, ha ennyire sürgős a dolga magának, kisasszony akkor menjen hát, de aztán ne bánkódjék, ha megint nem lát egy ideig - mondta vidáman. - Akkor, holnap ugyanekkor, ugyanitt.
- Várni foglak.
Ezzel elváltak útjaink, én rendbe szedtem magam, és iszkoltam vissza. Alig értem oda a templomba, néhány percen múlt, hogy el nem késtem.
- Hol voltál? - kérdezte suttogva a szobatársam. - Nem szoktál késni, mindig olyan pontos vagy. - mondta cinikusan. - És hogy áll a fejkendőd? Rosszban sántikálsz, úgy látom.
- Dolgom volt, - zártam rövidre - de most hagyj, hogy imára hajtsam fejem.
- Te álszent liba, biztos valami szentségtörést csinálsz. De jól félj az Isten haragjától! - szította tovább a tüzet, de erre már nem tudtam reagálni, mert elkezdődött a mise, így az indulatokat magamba fojtottam, de aztán este megint sikeresen összevesztünk. Ez nálunk általános volt. Már az első perctől kezdve ki nem állhattuk egymást. Tudom, hogy ez nem megszokott egy ilyen szent helyen, ahol szeretetnek és békességnek kéne lenni, mégsem tudtuk egymás társaságát elviselni. Voltak persze jobb napok, amikor megértettük egymást, de barátnők sosem voltunk és nem is leszünk.
    Adél más volt, mint én. Ő valóban Istennek kívánta szentelni az életét, saját elhatározásából, és teljesen prűd volt. Ha szóba jött bármilyen értelemben a szerelem témája, vagy a szexualitás, ő fogta magát és bedugta fejét a homokba, és addig ki nem jött onnan, míg el nem múlt a veszély. Még csak esélyt sem adott magának soha, hogy kicsit jobban kinyíljon a világ felé. Amíg nem került be ebbe a közösségbe, zárt burokban nevelték, féltették, óvták mindentől, csukott szemmel kellett járnia, ezért nem is tudott kialakulni benne semmi olyan érzék, ami az ember húsvér létezéséhez kapcsolódott volna. A szülei jómódúak voltak ugyan, már amennyit elmesélt róluk, de jégcsapként, elszigetelve éltek egymás mellett. Nem veszekedtek, de semmi közük nem volt egymáshoz. És mi is már így éltünk évek óta. Bezárva egy kalitkába, ahol nap, mint nap egymást láttuk, tudtuk egymás rigolyáit, ismertük egymást, mégsem tudtunk közel kerülni egymáshoz. Számára csak Isten létezett, míg az én szívem csordultig tele volt szerelemmel. Arcomra kicsapódott a szerelem tüzes jegye, és sokszor már a menyekben éreztem magam.
    Álomra hajtottam fejem és vártam a holnapot. Norbertról álmodtam. Napsütéses nyár volt, vízparton süttettük hasunkat, mikor egy árnyék fölénk hajolt, valószínűleg Adél sovány arca volt, de a tűző napsütésben alig láttam az arcát. Fenyegetőnk fölénk hajolt és azt mondta csendesen és áhítattal, hogy isten haragja fog ránk lesújtani hamar. Ekkor felriadtam. Minden pillanatban lestem az idő múlását, és lassan, vánszorogva elérkezett a mi időnk, a délután négy óra.
Norbert már ott volt. Nyakába ugrottam és megcsókoltam. Tudtam, hogy minden egyes találkozásunkkor bűnt követek el, de ez most pillanatnyilag nem érdekelt.
- Jó, hogy itt vagy - mondtam. - Mi lesz a program?
- Mit szeretnél? Tudod, ez a hely annyira sivár, nézd ezt a sziklát, a kolostort, na és ez a lepke is, ez mind, mind ugyanazt az unalmas, egyhangú életed jelenti.
- A lepkémet hagyd, ő mióta itt vagyok kint, azóta ezen a helyen tanyázik.
- Miből gondolod?
- Megismerem. Szeret engem, mint ahogy én szeretem a napot s az éjjelt, a fákat, a természetet, az életet, a szerelmet és mindent együttvéve. - És pörögni, forogni kezdtem, miközben lassan megszabadultam hosszú, szürke apácaruhámtól. Aztán azon kaptam magam, hogy már csak egy melltartó és egy bugyi van rajtam.
- Csodás vagy. Gyönyörűen nézel ki. Érintetlen, finom selymes a bőröd. Gyere ide, hadd érintselek meg. 
Ott álltam előtte félig meztelenül kezem szemérmesen magam előtt. Ö fejem búbjától végighúzta tenyerét egész testemen, majd megfordított és ugyanúgy hátulról is végigsimított. Leültetett az ölébe és a lábammal kezdett el játszani. Nem bírt betelni velem. Én csak néztem őt, néztem a hegyes kis orrát, széles száját, sima arcát és mélykék szemét. Már egyáltalán nem találtam csúnyának. Sőt. Kifejezetten tetszett. És főként, volt benne valami vonzó, a tekintetében, ami még szebbé tette számomra.
- Miért nem hagyod itt ezt a helyet?
- Nem lehet.
- Miért?
- Túl régóta élek itt. Mindent úgy megszoktam, nem tudnék mit kezdeni odakint a nagyvilágban. Túl idegen, ijesztő számomra.
- Segítek neked.
- Tudom, nem is erről van szó.
- Akkor, mi a gond? - és tovább cirógatott, elvette az eszem - Akkor? - suttogta miközben lágyan lefektetett a puha fűre.
- Még ne - suttogtam ijedten - nem vagyok felkészülve. Inkább folytassuk a történetet - kértem és felültem, összezárva combomat.
- Nézd, mit csináltál - mutatott a nadrágjára. - Nagyon felcsigáztál. Segíthetnél rajtam. Gyere, fogd meg és játssz vele kicsit, drága kis apácám. - Lehúzta sliccét és kivette belőle szerszámját. Formás volt nagyon, és nem volt se nagy, se kicsi. Először nem mertem hozzá nyúlni, csak riadtan néztem. Aztán finoman a kezembe csúsztatta és hagyta, hogy ismerkedjek vele. Így hát elkezdtem vele játszadozni. Lassan tekergettem, húzogattam lágyan, finoman masszíroztam, hol lekókadt, hol újra éledt. Hosszú percekig játszottam vele. Mindketten élveztük a játékot, miközben lelkünket egymás szemében fürösztöttük. Imádtam szép szemébe nézni, nem bírtam vele betelni, meg akartam állítani az idő múlását és mindörökké ott maradni ebben a paradicsomi életben. Örültem a pillantnak, és hogy együtt lehetünk. Aztán egyszer csak valami forróságot éreztem kezeimen lecsurogni. Rápillantottam, majd szégyenkezve lesütöttem szemem. Kicsit megijedtem, bár tudtam, hogy nincs mitől félnem. Mégis nagyon fura volt az egész helyzet. Sosem láttam még előben egy férfi péniszét, és főleg nem éreztem még a kezemben. Gyönyörrel töltött el, hogy láttam, hogy neki milyen jól esett az elélvezés. Látszott, hogy hálás volt érte. Fölém hajolt és gyengéden szájon csókolt. Megtöröltem kezemet, majd szorosan összebújtunk, egymást átölelve. Eggyé forrtunk. Bizsergető érzés töltötte el egész testem. Csak néztük egymást, mint mikor a tó tükrében visszapillant reánk valós énünk. Oly jó volt ez a végeláthatatlannak tűnő pillanat. Aztán csendesen elővettem a könyvet és folytattam az olvasását, halkan, suttogón olvastam tovább.

"Egy napon mikor László kiengedett a fogságból, fura dolog történt. Vagyis nem fura csak már nem számítottam rá. Szóval a Kormi hívott. Majd az állam esett le. Mi történt? Végre előkerült az elveszett bárányka? Felvettem. Már nem haraguttunk egymásra. Se ő sem én. Megbeszéltük hogy találkozunk. Persze ő nem tudta, hogy én meg László.. Lászlónak szóltam, hogy a nagynénémhez megyek. El is hitte, nem kiváncsiskodott. Kormival megbeszéltük, hogy délelött tizenegy körül találkozzunk a parkban, ami közel volt hozzájuk. Így is volt. Mikor megláttam oda rohantam, a nyakába borultam és elkezdtem zokogni. Az egész addigi feszültség most jött ki rajtam. Örültem, hogy újra látom, de ő is boldog volt. Mondtam neki, hogy már nem dolgozok, László kirúgott, és most a nagynénémmel élek ahogy azelőtt is. A Lászlóval történtekről egy szót sem szóltam, nem akartam megint összeveszni vele, én most békülni akartam és ő is. Hozott takarót meg kis kaját, egy kis piknikezéshez. Elmentünk egy kihalt bokros részre, ott leterítettük a takarót, és vad smárolásba kezdtünk. Benyúlt a bugyimba, aztán levetkőztetett, és én már nagyon be voltam gerjedve, gyorsan rá ültem és meglovagoltam. Nagyon jó volt újra magamban érezni a kedvesem. Nagyon sokáig szeretkeztünk így, aztán pózt váltottunk, a fenekem feltartottam neki és jól megpaskolta. Ez még inkább lázba hozott. Imádtuk a vad szexeket mindketten. Kétszer is el élveztem, mire ő sem bírta tovább visszatartani magát. De tuttuk hogy ez most csak egy pillanatnyi béke volt.
Nem akartam én visszamenni a László büdös lakásába. Mondtam is neki, hogy most a nagynénémnél maradok, mert nagyon beteg. Ő nem ellenkezett, mondta, hogy amig nem gyógyul meg addig ott lehetek. De én Kormihoz mentem és újra együtt voltunk."

Kezdtem örülni, hogy végre sínen lesz Rebeka élete, de Norbert szerint túl naiv vagyok.
- Naiv? Én?
- Persze, hogy te, tündérke. Nehogy azt hidd, hogy itt vége, ásó, kapa nagyharang és boldogok lesznek, míg meg nem halnak. Nem tudom ugyan mi fog történni ezzel a lánnyal, de sok jót nem jósolok neki.
- Pedig olyan édesek, hogy kibékültek és megbocsájtottak egymásnak, biztos megbeszélték a történteket, csak azt nem írta le.
- Ide hallgass, hidd el nekem, hogy kegyetlen az élet. Az emberek állandóan harcban állnak egymással, folyamatosan harcolnak. Te itt, kis hamupipőkém, mit sem tudsz az életről. Hisz ide bezárva élsz idestova tíz éve. Elzárva az igazi világtól. Idebent biztosan minden szép és jó. Isten bizonyára megnyugvást, oltalmazást ad. Itt nincs semmiféle gond, béke van és nincs háború.
- Azt te csak hiszed, hogy itt nincs semmi gond, ott van például a szobatársam, Adél.
- Te nem érted miről beszélek. Az emberek folyamatosan háborúznak egymással, akárcsak az állatok. Erről szól az élet. Vannak ilyen élethelyzetek, mint ezé a lányé is. És az övé még nem is olyan szörnyű. Biztos, hogy van rosszabb is.
- Ez nem szörnyűséges? Borzalmas. Először is elvesztette az egész családját, van egy iszákos nagynénje, akinek ki tudja, hogy mennyi van még hátra.
- Nem tudok mást mondani, hogy sajnos vagy nem sajnos, de ilyen az élet. Nem tudhatjuk, hogy kinek mit dob a kocka, mikor megszületünk. A sorsunk előre meg van írva. Van, akinek szerencséje van, és van, akinek nincs. De látom, hogy dideregsz. Gyere, bújj közelebb.
- Azt hiszem, most már mennem kell. Alkonyodik. Gyanús leszek előbb-utóbb.
- És akkor mi van? Senkinek nem tartozol elszámolással, hogy mit csinálsz az időd nagy részében. Jól gondolom? Csak magadnak és Istennek tartozol magyarázattal. Így van?
- Igen - sütöttem le a szemem. - Akkor holnap ugyanekkor?
- Holnap nem jó, mert lesz egy hosszú tárgyalásom, de holnapután feltétlenül eljövök, Hamupipőkém - és megcsókolta a homlokom, de én nem engedtem el a karját.
- Csak még egy csókot! - csücsörítettem, és újra összefonódtunk. Percekig csókolóztunk. Már feljött az esthajnalcsillag is, mikor elengedtem kezét.

Két nap múlva újra találkoztunk a szokásos időpontban. Kedvesemnek nem volt valami jó kedve, nagyon levert volt. Némán, gyöngéden átöleltük egymást, szánk összesimult. Nem beszéltünk, mindketten ki voltunk éhezve egymásra, hiányzott a másik közelsége. Nem volt szükség beszédre, szavak nélkül is értettük egymást. Látszott rajta, hogy fáradt, kimerült, nem vágyott másra, csak, hogy az ölembe hajthassa fejét, és ott találjon megnyugvást. Valami nyomta a lelkét, de nem árulta el, én meg nem faggattam. Kinyitottam a könyvet és folytattam az olvasást. Miközben ő hallgatta, én cirógattam illatos, bársonyos gesztenyebarna haját.
Egy hétfő délutáni épp otthon voltam, takarítottam. Későre járt, sokáig nem jött Kormi. Fura volt, nem szokott ilyet tenni mostanság. Próbáltam hívni, de semmi. Csak a néma csend felelt a vonal túlsó végén. El nem tudtam képzelni, hogy mi történhetett. Még László se hívott szerencsére, mert abból aztán nagy baj is kisülhetett volna. Aztán napokig nem jött. Kezdtem félni, elmentem mamushoz, a nagynénémhez. Mamus nyugtatott, hogy nincs semmi baj, biztos csak becsajozott. Én ettől nagyon dühös lettem és ordibáltam vele, hogy miért mondja ezt, ez viccnek is szar. Alig ettem, gyógyszereken, nyugtatókon éltem. Aztán egy nap csörrent a telefonom. Gyorsan kaptam utána. Ismeretlen hívott. Felvettem és csak ennyit szólt bele: - Meghalsz te ringyó! - Majd letette. László volt az, megismertem a hangját. Rettegtem. Most mi lesz, mi lesz, ha megtalál és tényleg megöl? Ó Kormi hol vagy, mi van veled? Aztán jött egy üzenet az édesemtől: Szia kicsim itt vagyok a Szent Pál Kórházban, nincs semmi bajom, nyugodj meg. Pár nap és kiengednek. Hiányzol és szeretlek. - Azonnal felöltöztem és elviharzottam. Taxit hívtam, azt biztonságosnak találtam. Bementem a kórházba. Nem nézett valami jól ki a drágaságom. Elszörnyedtem mikor megláttam. Mondta, hogy megverték, de nem tudja, hogy ki és miért, csak rátámadtak. Szerintem László és bandája volt, de ezt nem mondtam neki, nem akartam még jobban felzaklatni. Kiléptem a kórházból és hazamentem a mamushoz, de alig értem a kapuhoz hátulról valaki befogta a számat és betuszkolt a kocsijába. Sikítani sem volt időm.

- Te elaludtál - szóltam. Megsimogattam simára borotvált arcát és elkezdtem puszilgatni. Ekkor kinyitotta szemét, rám nézett és mosolya csillogott az örömsugártól, csak úgy, mint az enyém. Tudtam, éreztem, hogy sorsunk összeforr, csak még nem tudtam a végkifejletét.
- Te napról napra gyönyörűbb vagy - suttogta, és arcát belefúrta az ölembe. Én feltúrtam haját és úgy dörmögött, mint egy nagy barna mackó. Aztán megcsikizett, és elkezdett harapdálni. Hancúroztunk, mint két kölyökmacska. És a ruhák észrevétlenül lekerültek rólunk, miközben minden egyes ruhadarab levételénél nagy cuppanós csókokkal halmoztuk el egymás testét. A füvön feküdtünk anyaszült meztelenül. Először láttuk egymást meztelenül. Ő megcirógatta melleim és gyengéden felém hajolt, lágyan végigcsókolta testem minden szegletét a nyakamtól egészen a lábujjamig. Érzékien harapdálta fülem, nyalogatta mellbimbómat, aztán egyre lejjebb merészkedett csókjaival, majd elérte a szeméremajkam. Nyelvével finoman izgatta csiklómat. Én halkan felnyögtem és éreztem, hogy most készen állok a befogadására. Nem tiltakoztam semmi ellen, amit tett, csak átadtam magam neki, bárhol és bárhogyan érintett meg, engedtem, hogy teljesen birtokába vegyen, így jelezve számára bizalmam teljességét. Nagyon gyengéd volt, lágyan, szinte észrevétlenül hatolt belém. Ahogy visszaemlékszem, egy pillanatra talán fájdalmat éreztem, de egy soha addig nem érzett gyönyörűség nyomtalanul elsodorta, és egy pillanat múlva teljesen betöltötte érzékelésem minden színterét. Nem láttam, éreztem semmi mást, csak őt, csak azt az el nem múló percet, a kék, gyönyörben vibráló szemét, izmos karjait az arcom mellet, ahogy csókolgatom, ahogy a gyönyör erősödő szorításában finoman húsába marok, forró ajkait ajkaimon, gyöngéd csókjait nyakamon, mellkasának melegségét hullámzó melleim fölött, és ismét csak ajkait, és ismét a szemeit, és ismét a mellkasát, és végül  már semmi mást, csak egymás lüktetését és azt, hogy az idő megáll, és mindaz, ami eddig a valóság volt számunkra, életünk szűkre szabott kerete, eltűnik nyomtalan, és ebben az idő nélküli és tér nélküli szférában eggyé válunk, testünk és lelkünk határai nem léteznek többé. Aztán csak arra emlékszem, hogy aléltan feküdünk egymás karjaiban.
    Furcsa érzés lett úrrá rajtam. Az öröm mámora és az a tudat, hogy már nem vagyok kislány, hanem én is nővé lettem. Soha nem gondoltam volna, hogy itt, apácaként fog rá sor kerülni. Boldog voltam. Odabújtam a szerelmemhez és nagyon hálás voltam neki. Egy olyan embernek adhattam szüzességem, aki megérdemelte. Mindig erről álmodtam. Nem bántam meg, megbíztam Norbertban és nagyon szerelmes voltam, és úgy éreztem akkor, hogy ez az érzés kölcsönös. Nem gondoltam a következményekre, hogy bűnt követek el. Időközben a nap is lement, fázni kezdtem. Összehúztam magam és még szorosabban összebújtunk, sokat beszélgettünk. Nem akartam még menni, de muszáj volt elindulnom, különben tényleg gyanút kelltettem volna, és valóban nem is tévedetem. Elbúcsúztam fájó szívvel a kedvesemtől, és alighogy elvált az utunk, számolni kezdetem a perceket. Minden múló pillanattal egyre jobban hiányzott nekem.

Sötét volt már, mikor visszabotorkáltam a kolostorba. A vacsoráról szerencsére nem maradtam le, még idejében érkeztem, de éreztem, hogy szúrós tekintetek figyelnek. Főleg a szobatársam Adél és Mária nővér.
- A nővér már nagyon keresett - súgta Adél. - Gyanús vagy neki, hogy mindig késve jössz mostanság mindenhová. Beszélni akar veled vacsora után. A kápolnában fog várni.
Rosszat sejtettem. Rájöttek, hogy én titokban randevúzgatok és el fognak innen utasítani, és akkor nekem annyi. Mihez kezdek majd? Össze kell szednem magam és meg kell gyónnom a bűneimet, és vissza kell térnem Istenhez. Tudtam, hogy eltávolodtam tőle, mióta Norbertet megismertem. Kegyelmet és feloldozást kell kérnem bűnös lelkemnek. Pedig a szerelmet nem éreztem bűnnek. És a szeretkezést sem. Ennek ellenére most úgy éreztem, hogy meg kell mondanom Norbertnek, hogy most szüneteltessük a találkozásunkat, bármennyire fájdalmas is lesz. Nekem jó útra kell térnem. Egy időre biztos, hogy távol kell tartsuk magunkat egymástól, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.
    Odaértem a kápolnához, Mária nővér már várt. Arca fáradt és szomorú volt. Némán meghajoltam előtte.
- Ülj le lányom- mondta nyugodt hangon. - A szerelem nemes, nagyszerű dolog, de nem annak, aki Istennek szentelte életét - kezdte. - Elhiszem, hogy fiatal vagy és élni akarod az életet, de akkor nem ezt az utat kellett volna választanod. Bár még nem késő változtatni rajta. Az ajtó mindig nyitva áll. Bármikor kiléphetsz a kapun, de fordítva is igaz, bármikor visszatérhetsz. Isten megbocsátja bűneinket és feloldozást ad. Ha úgy érzed, hogy a világi élet utáni vágy erősebb Isten hívó szavánál, semmi gond. Meggyónhatod bűneidet, és kegyelmet fogsz kapni. De jól gondold meg lányom. Idebent biztonságban vagy. Odakint sok veszély fenyeget.
Mária nővér fiatalon került a kolostor falai közé. Szüleit elvesztette egy balesetben. Nagyanyja nevelte, erős vallási kötelékben. Így korán közel került a Mindenhatóhoz. Miután nagyanyja is hamar eltávozott az élők sorából, nem maradt más hátra neki, mint Istennek szentelni az életét. Benne látta a megváltást. Nem akart családot, függeni másoktól. Ő csak Istennel akart élni. Én tiszteltem és szerettem Mária nővért. Nagyon bölcs, okos, művelt nő volt. A legbölcsebb, akit valaha ismertem. Sokat tanultam tőle, nyugodtságát a végtelenségig meg tudta őrizni. Példaképemnek is tekinthettem. Anyám helyett is sokszor anyám volt. Ha mélyponton voltam, mindig ő húzott ki belőle, ő adott gyógyírt sebeimre. Rengeteget imádkozott és hitét mélyről merítette.
Lesütöttem szemem és nagyon szégyelltem magam. Nem volt kérdés, hogy honnan szerzett tudomást a szerelmi légyottokról. Adél volt az, aki beárult. Nyilván egy alkalommal utánam jött és megleste titkomat.
- Nem tudom mitévő legyek - mondtam. - Bevallom bűnömet, megismerkedtem egy fiúval és szerelmes lettem. És ez az érzés kölcsönös.
- Mióta tart?
- Néhány hónapja.
- Tudod, mit kell tenned. Ha őszintén itt akarsz maradni, akkor meg kell vele szüntetned a kapcsolatot, vagy el is hagyhatod a kolostort. A döntés rajtad múlik. Én most még nem szólok senkinek, de ez így nem mehet tovább. Hagyok időt neked, és néhány nap múlva újra beszélünk, hogy mire jutottál. Gyors és hatékony döntést kell hoznod. Mind a magad, mind a Rebiona rend érdekében. Ne hozz szégyent erre a kolostorra. A döntés a te és elsősorban Isten kezében van. Hallgass rá, halld meg, amit ő mond. Én imádkozom az üdvösségedért, bűnös lelkedért. Isten meg fog bocsájtani, bárhogy is döntesz, csak az a kérdés, hogy tényleg az lesz-e a helyes út, amin tovább mész majd. Most térj nyugovóra, pihend ki fáradalmaidat és néhány nap múlva, amikor úgy érzed, hogy döntöttél, keress meg újra. Addig is Isten áldjon. - És egy keresztet vetett homlokom közepére.
    Visszamentem a szobámba, Adélhoz egy árva szót nem szóltam, de észrevettem a szemében a diadalt. Nyilvánvalónak éreztem, hogy csak az volt a célja, hogy engem kikészítsen és megalázzon. Nagyon utáltam érte. Kárörvendő volt a végtelenségig. Haragudtam rá, ugyanakkor tisztában voltam tettem következményeivel. Adél örült annak, ha másnak árthatott. És most az én lelkembe taposott. Szívem vérzett, nem tudtam mitévő legyek. Abba én belepusztulok, ha nem láthatom többé az én Norbertemet. Nem, az lehetetlenség, képtelenség lenne. Még belegondolni is őrület. Kértem az Urat, hogy adjon valamiféle jelt, megnyugvást lelkemnek és segítsen. Talán meghallgatta imámat.
    Reggel kisírt szemmel ébredtem. Próbáltam eltüntetni a nyomokat, de még így is látszott a kialvatlanságom. Egész nap nyugtalan voltam, és egyre inkább az, ahogy közelgett a négy óra. Az az átkozott négy óra. Félve mentem a titkos búvóhelyre. Norbert már ott várt rám. Némán átölelt, aztán kezébe vette arcom, és mélyen a szemembe nézett.
- Nagyon feszült vagy, mi baj van? Mi bánt?
- Beszélnünk kell - és már a sírás fojtogatta lelkem. - Tegnap beszéltem Mária nővérrel és tudják, hogy titokban találkozgatunk.
- És? Ez zavarja őket?
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Ez egy kolostor. És én egy apáca vagyok! - mondtam zaklatottan. Majd miután nem szólt semmit, folytattam: - Azt mondta a nővér, hogy kapok pár nap gondolkodási időt, és fontoljam meg, hogy mit szeretnék, és ne hozzak szégyent a kolostorra.
- És te mit mondtál?
- Te mindennél fontosabb vagy nekem, de ez így nem mehet tovább. Nekem itt a helyem, - ekkor már ömlöttek könnyeim, tudtam, hogy fájó lesz, de meg kellett tennem - nem találkozhatunk többé.
- És ezt csak így közlöd, csak így ki tudod mondani, mintha ez ilyen egyszerű lenne? Azzal tisztában vagyok, hogy ez a végtelenségig nem tartható így, valamit lépnünk kell előbb-utóbb.
- Tudom, hidd el, hogy csak téged akarlak, és mióta megismertelek, szárnyalok a végtelenségbe, kitárult előttem a világ, de félek, ha itthagyom a kolostort, minden rossz irányba változik, és semmi sem lesz olyan, amilyennek megálmodtam.
- Ugyan már, drága Hamupipőkém, hisz ott leszek melletted, szeretlek és bármi történjék is, mindig veled leszek.
Ez a mondat volt az, amitől a legjobban féltem, és most hogy kimondta, végképp elbizonytalanodtam.
- Komolyan mondod?
- Esküszöm, le is térdelek itt Isten színe előtt, akár most is feleségül vennélek.
- Jaj édesem, - borultam a nyakába - most mitévő legyek?
- Gyere velem, ne hagyj kínok közt gyötrődni, mert én belepusztulok, ha te itt maradsz, és nem jössz velem.
Öleltük egymást szorosan, mozdulatlanul percekig. Aztán elmém lassan kezdett kitisztulni.
- Pedig nem tehetem, bármennyire szeretném - szóltam komolyan és határozottan. Nekem Isten mellett a helyem. Csodálatos mindaz, amit kaptam tőled, és talán neked is az, amit én adhattam. De el kell tudni engednünk azt, akit szeretünk, még ha nagyon fáj is. Hidd el, így lesz a legjobb mindkettőnknek. 
Magam is meglepődtem, hogy mennyire képes vagyok ura maradni a helyzetnek, pedig belül majd szétmarcangolt az őrület. Ekkor sötétbe borult Norbert arca, ködbe borult tekintete, üveges szemmel nézett rám. Én meg csak ott álltam előtte némán, szólni nem tudtam. Aztán megcsókoltam, csókjaimmal gyógyítottam vérző sebeit, míg végül újra egymásba gabalyodtunk, mintha valóban ez lenne a búcsú órája. A gyönyör ismét úrrá lett rajtunk, amint egybeforrtunk. Szerelmeskedés után még sokáig beszélgettünk, de a végső elválásról nem esett szó többé, talán mert mindketten úgy éreztük, úgy akartuk érezni, hogy nem ez lesz az utolsó találkozásunk. Hogy mi lesz velünk, nem tudhattuk előre, de ennek végiggondolására mostmár nem akartunk egy pillanatot sem elpazarolni ebből kettőnkre megmaradt néhány percből. Aztán már csak némán feküdtünk egymást átölelve, hallgatva a madarak csiripelését, a bogarak zümmögését, a lombok hullámzó moraját, és egymás szívének dobbanását. Majd egyszer csak Norbert felült, és soha nem látott komolyságot fedeztem fel a tekintetében.
- Azt szeretném, ha velem jönnél. Még holnap is eljövök és akkor higgadtan, nyugodtan beszélhetünk. Addig gondold át a dolgaidat, szívem - és megsimogatta arcomat.
- Nem tehetem - mondtam ki csöndesen de határozottan. - Isten útjain kell tovább mennem, ahogy megfogadtam.
Tekintete elsötétült, arca elsápadt. Valahogy a táj is sötétebb lett hirtelen.
- Ez az utolsó szavad?
Felkeltem, fogtam a ruhámat, magamra öltöttem, és tettem pár lépést a kolostor felé, mielőtt visszafordultam.
- Isten áldjon! - és gyors léptekkel nekiindultam annak a jól ismert, de soha még ilyen hosszúnak nem tűnő gyalogútnak a kolostorig. Már abban a pillanatban bántam az egészet. Szerettem volna megfordulni és visszafutni, kiáltani teljes erőből: "Norbert, szívem ne menj el, meghalok érted. Én nem bírom ezt ki. Veled megyek!"
    Este, mint egy kísértet tértem vissza a kolostori szobámba. Halkan átöltöztem és ágyba bújtam. Két hétig nyomtam az ágyat. Senki nem tudta mi bajom. Csak én magam voltam bajom orvosa. Csak én magam. Ki sem mozdultam. Nem beszéltem, nem ettem. Csak szüntelen imádkoztam. Harmadik hétre már jobban lettem, fel is tudtam kelni az ágyból. Gyógyulni kezdtem. Próbáltam elfeledni az egészet, de nehezen ment. Az emlékek makacs foltjai mindig jelen voltak előttem. Nem tágítottak az agyamból, folyton előtörtek, és én nem bírtam fékezni őket. A könyvekért elmentem, közben remélve, hátha ott találom Norbertet. De hiába, ő nem volt ott. Az idő hidegre fordult, már nem tudtam volna odakint olvasgatni. Kíváncsi voltam Rebeka további sorsára, így kerestem egy másik búvóhelyet és ott olvasgattam magányomban.
    Mária nővérrel is beszéltem, és mondtam neki, hogy itt a helyem. Bár a lelkem mélyén még egyáltalán nem voltam biztos, hogy valóban így is gondolom. Sajgott még mindig a szívem, Norbertet éreztem mindenütt magamon, nem bírtam elválni tőle, pedig már elég hosszú idő eltelt, mióta nem láttam. Tudtam, hogy csak az elmúló idő fogja begyógyítani a sebet.
    Aztán az idő komor, télies lett. Havazott, időnként hófúvás takarta be a kolostort. Ilyenkor még rosszabb volt a kedvem, és Isten igéje sem tudott felvidítani engem. Egy dolog volt mentsváram, méghozzá az olvasás. Tudni akartam, hogy mi lett a vége, mi történt szegény Rebekával. Más nem érdekelt. Így szüntelen olvastam, amikor csak tehettem, és időm engedte.

"Megfenyegettek, betuszkoltak az autó hátsó ülésére. Ketten voltak, két kopasz fejű. Az egyik vezetett a másik mellettem ült még mindig befogta a szám és kezem. Mozdulni nem bírtam. Nem tudtam hová megyünk. Aztán ismerős volt a hely. László lakására vissza. Rettegtem. Odaértünk, bementünk és ő már ott várt rám, hatalmas pofonnal fogadott. Mondta, hogy nem ezt várta, nagyon mérges volt. Minden kérdezés nélkül letépte a ruhám és megerőszakolt. Aztán otthagyott, bezárva a lakásba. Én sírtam, zokogtam, nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam kimenni se, mert be voltam zárva. Két napig felém se nézett, csak kaját küldött. Aztán megjelent, borotváltan, uri emberként, mintha nem is az az ember lett volna, akit eddig ismertem. Leült az ágyamra, én össze húztam magam. Mondta, hogy ne féljek, nem tesz semmit. Csak egy kis nekem való melót talált. Aztán adott egy repülőjegyet és mondta, hogy holnap reggel indulok Hollandiába. Aranyos, kedves lányokkal leszek együtt, és férfiak előtt kell táncolnom. Nem voltam hülye, tudtam, hogy eladott prostituáltnak. Este hazavisz a nagynénémhez, ott össze pakolhatok, meg vár odalent. A nagynénémnek azt kellett mondanom, hogy Kormival kibékültem  és vissza költözök hozzá. Nem volt más választás.
Eljött az utazás napja. Én rettegtem, hogy mi lesz most velem, de nem volt más út előttem. Minden simán ment, a repülőtéren találkoztam a lányokkal, meg a közevetítővel. Tényleg kedvesek voltak a lányok, volt egy magyar is köztük, Zsófi.
Az első nap csomagolással, tájékoztatással telt, aztán a következő naptól élesbe ment a dolog. Emlékszem az első nap három kuncsaftom volt, de a mai napig emlékszem a legeslegelsőre. Csúf volt, szemüveges és fogatlan. A jegygyűrű ott fityegett az ujján. Undorítónak tartottam, ugyanakkor megértő is voltam, mert úgy véltem, hogy nem véletlen, hogy eljár egy kurvához, mivel nem lehet valami rózsás az otthoni élete. Sokat nem beszélt. Valamelyest tudtam németül, még az iskolában ragadt rám valamennyi, de ehhez a szakmához azt hiszem nem volt rá igazán szükség. Nem beszélgetni jártak ide a férfiak, hanem, csak kielégíteni a szükségleteiket, amiket esetleg otthon nem kaphatnak meg a feleségüktől. És sok ilyen van. Vagy csak kalandvágyból keresnek fel egy prostit, hogy jól érezzék magukat. Ide nem kell ész, nem kell iskolai végzettség. Csak fiatalság és üdeség. Ami mindannyiunknak megvolt azt hiszem. Csak feltartottam neki a fenekem minden bevezetés nélkül belém hatolt, és szinte máris elélvezett. Azt mondják, hogy sokat számít, hogy milyen az első vendég. Nekem szerencsém volt, mert hallottam olyan lányról, akinek egy nagy debella állat volt az első kuncsaftja és kis híján kilapította, mikor rátehénkedett.
A másik kettőre már nem is emlékszem, jelentéktelenek voltak. Próbáltam elterelni a gondolataimat, elsősorban a pénzre gondoltam. Hogy mihez fogok kezdeni vele, még nem tudtam, a lényeg, hogy lesz egy kis pénzem. Na de milyen áron? Tudtam, hogy ezt nem fogom sokáig bírni, ezt képtelenség, de mindenesetre most jól jön ez a kis plusz, amíg ki nem agyalok valami megoldást.
Már második hete voltam ott, és meglepő módon egész jól bírtam. Még volt két hét hátra és hazamehettem. Itt aztán minden népség megfordult. Arabok, főleg indiaiak imádtak hozzám járni, de előfordult nemegyszer néger kuncsaftom is. Nigériából vagy éppen Kongóból. Épp Hollandiában éltek vagy Svájcban.
Nem egyszer nagyon nem volt kedvem semmihez, utáltam már az egészet, mikor megjelent egy úriembernek álcázott bunkó fráter. Először udvarias volt, majd úgy kezelt, mint egy útszéli kurvát. Persze tudom, hogy nem voltunk különbek náluk, mégis mi meleg, fedett helyen voltunk, míg ők, akik kint álltak ki voltak téve mindféle veszélynek. Ez az ürge bejött, nem is köszönt, máris utasított, hogy tusoljak le, mert nem akar úgy érezni magában, hogy tudja, hogy előttem más is lubickolt bennem. Mondta, hogy kényeztessem a számmal először. Mondta, hogyan csináljam, aztán szólt, hogy üljek rá. Össze vissza rángatott, cibált, a mellemet csípte. Már vártam, hogy vége legyen. Egyszer csak lelök magáról és elkezd kiabálni velem, hogy, nem tudom normálisan felizgatni a férfiakat. Utasított, hogy simogassam magam, miközben ő megcsinálta magának. Aztán pökhendien felöltözött és a pénzt is odavágta elém úgy távozott. Megalázó volt nagyon.
De előfordult, hogy egyszerre két kuncsaftom volt. Nagyon féltem, bár fel voltam készülve mindenre, hisz mondták a lányok, hogy itt minden megtörténhet. Az egyik férfi jóvágású éltes negyven év körüli, míg a másik egy öt évvel lehetett idősebb. A fiatalabb rátermett volt, szimpatikusabbnak találtam, bár mit sem számított, hogy nekem szimpatikus-e vagy sem hisz itt az érzelmek nem játszottak szerepet. Egyébként sem voltam egy érzelmes típus, főleg azután, amiken keresztülmentem. Nagyon udvariasak voltak, sőt túlontúl is azok, és ez nem tetszett nekem. Láttam a szemükben a vad sóvárgást utánam, magam elé képzeletem őket amint magukévá tesznek. És megborzongtam, a hideg futkosott a hátamon. Egy mosolyt erőltettem az arcomra és először az egyiket, majd a másikat küldtem volna tusolni, mikor a fiatalabb közölte, hogy vele fürödjek le. Nem tiltakoztam, levetettem fehér neműmet, jobban mondva az idősebb kikapcsolta melltartómat és már el is kezdet markolászni a mellemet. Aztán bementünk a fürdőbe. A fiatal már megmutatta alvó férfiasságát, de még fegyelmezte magát. Alaposan megfürdettem, ő is engem, majd mikor készen lettünk kimentünk és a másik ment be tusolni. Addig mi munkába kezdtünk, én a számmal kezdtem el kényeztetni, majd mikor végzett az idősebb akkor elkapott hátulról és minden bevezetés nélkül belémdöfte szerszámát. Aztán cseréltek. Én meg csak rimánkodtam, hogy ne szedjenek szét darabokra. Próbáltam minél hihetőbbé tenni, hogy én is örömest vagyok részese a játékuknak, és nagyon élvezem, de valahogy nem tudtam átadni magam. Talán ha a fiatalabbal lettem volna kettesben.
Legalább fél órán keresztül játszottak velem, de nekem vagy két órának tűnt. Izzadtam csakúgy, mint ők is. A fiatalabbal néha összenéztünk, rám mosolygott, és ez kicsit izgalomba hozott. Ellazítottam magam. Magához húzott, miközben a másik a kimerültségtől aléltan feküdt az ágyon. Aztán még szorosabban ölelt, levegőt alig kaptam, ő rám nehezedett, és a végén nagyot élvezett. Aztán még cirógatta hátamat, ami nagyon jól esett, gyöngédséget kaptam tőle, ami itt ebben a helyzetben nem fordult elő még soha. Simogatta, cirógatta hátamat, a másik elmenet letusolni. Újra izgalomba jöttünk, és most én is kívántam. Míg a haverja tusolt, újból szeretkeztünk. Ezúttal lágyabban. Simogatta mellemet, arcomat, csókolta nyakamat. Majd belendült, egyre ütemesebben, vadabbul lökte, de nem bántam, mert nagyon jólesett. Végül kihúzta és az arcomra élvezett. Eszembe jutott Kormi, sok minden megváltozott a lelkemben, mióta nem találkoztunk.
Nem is volt olyan rég, mégis nagyon távolinak tűnt az egész. Időnként még eszembe jut, olykor nosztalgiázok rajta, mi lehet vele, hová sodorta az élet. Meggyógyult-e. Vajon tudja, hogy mit csinálok, miből keresem kenyerem? Kormi óta nem is volt igazi, őszinte kapcsolatom, de emellett a munka mellett azt hiszem nem is tudtam volna kialakítani egy épkézláb normális kapcsolatot. Hacsak nem egészen elvetemült a hapsi és élvezi azt, ha a barátnője más férfiakkal hál, az most mindegy, hogy miféle célból.
Megint elméláztam. Az agyam és a kezem máshol jár, pedig le akarom írni a bennem zajló történéseket. Azt nem tudom, hogy kinek és miért, csak írok és kész. Ez megnyugtat. Le akarok írni minden bennem zajló történést!
Aztán ott volt Zsófi, aki velem együtt jött jó barátnők lettünk. Sokat beszélgettünk, tetszettünk egymásnak. Olykor még leszbiztünk is, volt, hogy csak úgy kettesben, de általában a kuncsaft kérésére. Zsófi nagyon gyengéd volt. Sokat kényeztetett. Jött egyszer egy olasz ürge, nagyon temperamentumos volt. Arra kért minket, hogy csak hagy nézze, hogy mi mit csinálunk. Megfürödtünk majd meztelenül mentünk be a szobába. Az olaszon csak egy ing volt. Kérte, hogy kényeztessük először egymást. Zsófi gyengéden végigsimította az ujját mellemen, majd a hasamon és lassú mozdulatokkal először a csiklóm majd a hüvelyembe nyomta három ujját. Az olasz is bekapcsolódott, fogta mellbimbóm egyik kezével, másikkal Zsófi fenekét markolászta. Aztán Zsófi bevette a szájába a farkát és miközben a szájában volt, ujjaival engem izgatott. Aztán cseréltünk. Végül nem bírta sokáig az olasz rám spriccelt mindent. Szerettem Zsófival lenni, mert annyira fel tudta csigázni a férfiakat, hogy sokszor nem is volt szükség, hogy belénk hatoljanak."

Elképedve, de izgalommal telítve olvastam Rebeka írását. Néha eleredt a könnyem. Sirattam ezt a lányt és egyúttal magamat is.

"Hát így teltek a napjaim, unalmasan. Ki akartam lépni a körből. Lászlóval nem találkoztam, mióta kiküldött. De nem is baj. Rohadt egy undorító görény volt. Jobb is ha nem kerül megint a szemem elé. Már lassan négy hónapja dolgoztam kint, aztán mikor otthon voltam, a nagynéném aki általában mindig be volt rúgva, egy ötlettel állt elő. Szokatlan volt tőle, nagyon meglepődtem, mikor mondta, hogy megtalálta a nekem való jövőt. Először azt hittem viccel, nem akartam elhinni, azt mondta hogy tudja hogy bűnös vagyok és hogy álljak be apácának. Nem is értem mire mondta, hisz én soha nem említettem neki, hogy kurválkodok. Valahonnét megtudta, méghozzá a szomszéd asszonytól, mert az ő lánya ismerte a Zsófit és tudta, hogy mi együtt vagyunk odakint. Én kiröhögtem a nagynénémet, mert viccesnek találtam nagyon.
De én csak azért is visszatértem a munkába, ott folytattam, ahol abbahagytam. Akkor már napi tíz-tizenkét kuncsafttal szexeltem. Már nagyon untam. Aztán amikor otthon voltam, mégis ellátogattam a templomba egyik délután, és ott össze találkoztam a szomszéd asszonnyal. Ő nagyon meglepődött, mert úgy tudta, hogy én ateista vagyok és nagyon messze áll tőlem Isten, meg egyébként is lenézett amiatt, hogy kurvaként dolgozok.
Bementem, leültem és meghallgattam egy szentmisét, de az agyam másutt járt. Nem akartam én már ezt a munkát. Gizi néni, a szomszédasszony nem is tudom miért, de be mutatott Ferenc atyának. Nagyon kedves jóképű pap volt. Tetszett. Mondta, hogy van egy terápiás gyülekezteti csoport, oda menjek el. Én mondtam, hogy semmi szükségem rá. Nem akartam én csoportokba járni, nem érdekelt. Aztán valahogy mégis rávettem magam és elmenetem, de akkor láttam, hogy átverés, mert csak Ferenc atya fogadott. A szomszéd asszony keze volt az egészben, nem akarta, hogy én kint dolgozzak már. Szeretett nagyon, lányaként kezelt. Ferenc atya nagyon kedves volt. Először csak ismerkedtünk, aztán többször mentem hozzá. Mondta, hogy nem helyes, amit teszek, próbáljak változtatni, valami tisztességesebb munkát találni magamnak. Vagy tanuljak valami szakmát. Nem akart megtéríteni, esze ágában sem volt. Nagyon bölcs ember volt. Sokat beszélgettünk aztán elmeséltem neki életem történetét és odaadtam neki a feljegyzéseimet, amit ő gondosan elolvasott. Nem elemezte, nem becsmérelte, tiszteletben tartotta. Mondtam, hogy tegye el, hogy majd az utókornak meg tudja mutatni, hogy ki is volt ez a Rebeka és milyen volt. Ő mindent próbált megtenni, hogy megmentse a lelkem, és azt hiszem kicsit meg is könnyebbültem miután mindent elmondhattam egy olyan embernek, akit alig ismerek, számomra idegen volt, mégis megbíztam benne. De én tudtam, hogy az angyalok magukhoz hívnak hamarosan. Közeledik a vég.
Már egy hónapja nem dolgozok, de nem hiányzik. Magamba roskadtam és múlatom az időmet tétlenül minden cél nélküli életet élek. Továbbra is nagynénémmel élek egy fedél alatt, akit egyáltalán nem érdekel a sorsom. Lászlóról megtudtam, hogy körözik egyéb fényes cselekedeteiért. Megérdemli az a szemét a sorsát.
Nem látok más utat. Én már nem tudok ebben a világban élni, engem nem tud szeretni senki, és már én sem tudnék úgy szeretni senkit ahogy szeretni kell a másikat. Most elérkezettnek látom a pillanatot. Az úr bocsássa meg nekem a tettem. Az ég áldjon meg titeket.
Május hava
Szkuty Rebeka"

Én csak ültem a könyv felett, becsuktam és Rebekára gondoltam. Szép lány volt, és ezt az átkozott sorsot kapta. De sorai olvasására a szívemben valami mégis a helyére került. Ekkor már tudtam, és egyre jobban tudtam, hogy mit kell tennem. Üzenetet kaptam az Úristentől.  Másnap visszavittem a könyveket és a láda kulcsát Ferenc atyának, és közöltem eltökélt szándékomat.
- Dicsértessék - üdvözöltem.
- Dicsértessék. Jöjjön beljebb.
- Elolvastam a Rebeka feljegyzéseit és nagyon megdöbbentő volt számomra. Nagyon erős lány volt.
- Így van.
- Visszahoztam őket, és itt van a láda kulcsa is. Nagyon tanulságos volt, köszönöm, hogy odaadta, és elolvashattam. - Letettem a könyveket és a kulcsot az asztalra, és közben azon törtem a fejem, hogyan kezdjem el, de Ferenc atya mintha a gondolataimban olvasott volna.
- Nos, mire jutott?
- Mivel kapcsolatban? - színleltem kissé.
- Hallottam hírét, hogy eltévelyedett kicsit az elmúlt időszakban.
- Igen, ezért is jöttem, mert úgy döntöttem, hogy feladom apáca életemet, Isteni jelzést kaptam, és úgy érzem, hogy nekem mégiscsak kint van a helyem a nagyvilágban.
- Isten kegyelme legyen rajtad. Menj békével, szeretettel. Megakadályozni nem fogunk, bízom benne, hogy helyesen cselekszel. A te döntésed, de remélem jól megfontoltad. Ha úgy érzed, döntésed az Úr sugallata, menj hát, és Isten áldása legyen rajtad. - Megköszönte eddigi cselekedeteimet és útra bocsátott.
Én összeszedtem a dolgaimat, elbúcsúztam mindenkitől és még aznap délután kiléptem a kapun. Még nem voltam teljesen tisztában azzal, mire is vállalkoztam. "Vajon jól döntöttem-e?" - futott át agyamon. De már késő volt ezen gondolkodni, mert már kint voltam. Első utam a városi hivatalba vezetett, Norberthez. Odaértem, bekopogtam. Egy csinos titkárnő nyitott ajtót.
- Jó napot. Segíthetek?
- Norbertet keresem.
- Milyen ügyben?
- Magánügyben.
- Meg volt beszélve? Mert most vannak nála.
- Semmi gond, megvárom. - Ekkor a titkárnő betelefonált neki, majd odavetette nekem, hogy pár perc, várjak türelemmel. A pár perc az legalább húsz perc volt, de időm, mint a tenger, nem siettem én sehová. Nyílt az ajtó, és a régen látott arc meredt felém. Nem változott semmit mióta nem láttam. Szívem a torkomban dobogott.
- Szia - álltam fel és mentem elébe.
- Szervusz, hát te? Mi ez a ruha rajtad? Civilben? Te?
- Hozzád jöttem, beszélnem kell veled.
- Gyere, bújj beljebb. - Kinyitotta az ajtót és előre engedett. - Hallgatlak, de siess, mert sok a munkám.
- Hozzád jöttem, mert szeretlek és kellesz nekem. Nem vagyok többé már apáca.
Döbbenten és némán nézett néhány percig.
- Igazán? Már késő. Elkéstél. Menyasszonyom van. Mit gondolsz, csak úgy fél év eltelte után, miután eldobtál magadtól, beállítasz, hogy jöttél, mert szeretsz? Késő. Akkor kellett volna gondolkodnod. Tudod hány álmatlan éjszakám volt miattad, és napokon, heteken át mentem oda arra az átkozott helyre, de neked hűlt helyed volt. Akkor kellett volna gondolkodnod.  Most pedig menj, mert dolgom van.
- De...
- Nincs semmi de, nem kell magyarázat. Beszéld meg az Istenkéddel.
Ezzel kitárta az ajtót és gyakorlatilag kitessékelt. Vége. Most mihez kezdek?
    A könnyeimet nyeltem. Kimenetem az épületből, megalázottnak és elveszettnek éreztem magam. Mentem egy darabon, de elfáradtam, így leültem. Idegen volt még számomra ez a világ, hisz annyi éven keresztül voltam bezárva abba az átkozott kolostorba. Egy kicsit megkönnyebbültem, elpilledtem egy padon, néhány ember jött-ment, csupa idegen arcok. Aztán özönleni kezdett a könnyem. Hosszú-hosszú percekig csak sírtam. Sirattam a múltamat, a jelenemet és a jövőmet. A múltamat, hogy lezárult és vissza nem tér többet, és a jövőmet, amit eddig biztosnak hittem és hihettem.
Egy idős néni járt arra, leült mellém.
- Ne sírj aranyoskám. Ne bánkódj a fiú miatt. Ő most nincs, de majd lesz másik. Fiatal vagy még, látom. Honnét gyűssz? A templombul? Látom jó lélek vagy.
- Köszönöm - szipogtam.
- Menj haza, biztosan várnak téged, van, ki szeressen. Ott nyerj vigasztalást lelkem. Tudod az én férjem uram hamar meghótt, harmincöt évig éltünk együtt jóban-rosszban, aztán elvitte az a nyavalya szívguta. Pedig igazán jó ember vót. Sokat imádkoztunk együtt. Mégis elment. Szeresd azt, akit lehet, a szüleidet, testvéridet, azt majd jön a férfi, aki elvesz téged.
Hallgattam a nénikét, nem szóltam, csak ittam be szavait. Amit mondott, szívemig hatolt. Igaza volt nagyon, csak azt nem tudta, hogy nekem nincs már senkim ezen az égadta világon. Egyedül vagyok.
    Úgy egy fél óra elteltével elbúcsúztunk egymástól, én felkerekedtem és eltűntem a messzeségben. Minél távolabb a kolostortól, a várostól. Úgy döntöttem, hogy elmegyek a szüleimhez, bennem már megszűnt a harag, talán jót tettek vele, hogy beküldtek, talán nem. Hosszú út állt még előttem. Jó pár napig tartott az utam, mire megérkeztem gyermekkorom városába. A ház, mely egykor boldog gyermekkoromat jelentette, romokban hevert. Megrökönyödve álltam előtte. Most már aztán tényleg se múltam, se jövöm. Próbáltam megtudakolni, hogy mi történt, de senki nem tudta. Egy éppen arra kerékpározó bácsika mondta, hogy évekkel ezelőtt porig égett a ház. Valami elektromos hiba okozhatta a tüzet. Mind meghaltak. Talán egy lány maradt életben, de az isten tudja, hogy hol van az is.
- De én mondom, nem kár értük. Boszorka, szipirtyó volt mind. Tán ismerte őket?
- Nem - vágtam rá mély nyugalommal.
- Látom maga hosszú útról jött ide. Merről?
- Onnét - és mutattam a nagy hegyek felé.
- Hát akkor további jó utat.

Úgy éreztem, végleg elvesztem. Lassan kezdett besötétedni, fáztam. Összehúztam magamon a kabátom. Most mihez kezdek? Imádkozni kezdtem. Elsétáltam a vasútállomásra, ott megpihentem. Reggel felébredvén egy hirdetést vettem észre, miszerint a közelben kiadó egy kis garzon, szoba, konyha. De takarítással, tisztán tartással jutányos áron kivehető. Még aznap elmentem, megnéztem és megfelelt minden tekintetben. Itt voltam ismét, a valódi világban, egyes-egyedül léptem be az ismeretlenbe, amiről csak remélni tudtam, hogy egy jobb és szebb jövőt hoz nekem. Egy jobb és szebb élet reményében kezdtem bele egy egészen új életbe. Magam kell kikaparnom a föld alól a gesztenyét, hogy boldoguljak, és azzá váljak, amivé szeretnék. A Jóistent nem feledtem, és a lelkemben nem távolodtam el tőle. Megköszöntem neki eddigi segítségét, és reménykedtem, hogy ezután is megsegít majd.

Hát így ért véget az én történetem, de úgy érzem, hogy messze nincs még vége.

A svéd lány

Egy hét múlva férjhez megyek. Nem tudom, hogy mit gondoljak, elfog a kétség, hogy szeretem-e őt egyáltalán. Néha azt gondolom, igen, ő a kiválasztott, néha meg a pokolba kívánom. Mi lesz, ha megunom, ha kiábrándulok? Ha másba leszek szerelmes? Akárcsak most. Csak egy rossz szó, és én már kivagyok. Menekülök. Máshoz. Megbánt, és megbántom. És ez így megy, már hosszú ideje. Pedig egy hét múlva férjhez megyek. - Térj észhez Krisztin! - kiált bensőmből egy hang. Most sietek, úton vagyok. Süt a nap, ragyog az ég. A paptól jövök, és Danihoz rohanok. Danihoz, a szerelmemhez. Pár hete tart ez a románc vele, mégis megvadulok tőle. Vele jó. Nagyon jó. Miért is nem vele hozott össze előbb a sors? Á, badarság. Ő sem lenne jobb. Ő csak kikapcsolódást, megnyugvást nyújt feldúlt lelkemnek. Szerelmet, fellángolást. Semmi többet. A csókjai megbabonáznak. - Krisztin - szólít újra a hang. Megérkeztem. Bem utca negyvenkilenc: Bem Motel. Itt van a titkos randevúnk. A bűnök kertje. Daninak családja van, de nem zavar. Én meg férjhez megyek. Csengetek. A recepción beengednek: ismernek már.
- A huszonkettesben már várják - szól a hölgy kissé cinikusan.
Kopogok. Dani nyit ajtót. Nyakába ugrok, csókolom. Vadul. Ahol csak érem. Ő viszonozza csókjaimat. Imádom. Ez hiányzott, ez kellett nekem, erre volt szükségem.
- Mi újság kis tündér? - Kérdi ő. A válaszom egy lágy, puha csók az ajka szélén. Ettől mindketten megborzongunk.
- Nincs túl sok időm.- suttog Danim a fülembe. Én csak csitítom, lehúzom ruháit, csókokkal borítom egész testét. Már az ágyon fekszünk, alig van rajtunk ruha, mikor Dani telefonja csörren.
-    Ne szívecském, ne menj még, kérlek! - próbálom visszatartani.
- Sajnálom, még van tizenöt percem. Késve jöttél.
- Ne haragudj, a papnál voltam, elszaladt az idő.
- Figyelj szívem, ez így nem mehet tovább!
- Csak azt ne mondd, hogy vége! Abba én belehalok!
- Nem, nem még nincs vége, de térj észhez kislány! Nemsoká megházasodsz!
-    Tudom, de már magam sem tudom, hogy mit akarok! Téged akarlak éjjel-nappal!
És akkor, mint egy vadmacska ráugrom. Dani nem tud ellenállni. Megvadítom. Testünk összeolvad, eggyé válik lelkünk. Pedig tudom, hogy bűnt követek el. Ha ezt Botond megtudja. De nem, ő nem is sejt semmit, és én sem leplezem le magam.
-    Ennyi volt? - kérdezem. Mire felocsúdok, Dani már útra készen áll.
-    Öltözz te is! - utasít.
-    Holnapután?
-    Ja, holnapután délután négykor.
-    Szeretlek. - De alighogy kimondom, az ajtó zárja már kattanni hallatszik.
Megint egyedül vagyok. Felöltözök és megyek. A nap melege már elillant, csak a sötét este maradt.
Már úton vagyok hazafelé. Egy más világ felé.
Megyek az utcán, az emberek meredten bámulnak rám. Szőke göndör hajam a vállamat súrolja, kék szemem ragyog, mint a tenger vize. Gyakran teszik fel a kérdést, hogy netán skandináv vagyok? De ki kell ábrándítanom őket, hogy nem, mert félig cigány vagyok. Nem szeretnek ezért.
Akkor aztán már tovább állnak. És nem érdeklem többé őket.
Félig cigány vagyok. Na és? Attól még érző, szerető ember, aki egy kis szeretetre vágyik, törődésre, odafigyelésre.
Apám svéd volt, anyám cigány. Apám elhagyott, miután anyám meghalt. De külsőleg apámra ütök.
Hazaértem. Botond mérgesen fogad.
- Hol voltál?
- A papnál. - mondom mély nyugalommal.
- Kaptam egy levelet, melyben az áll, hogy szeretőd van egy meglett negyvenes, kétgyerekes férfi. Ez igaz? - Hirtelen nem tudom, mit feleljek, csak lesütöm szemem.
- Válaszolj! - üvölti Botond. Feláll és a falhoz lök. - Te céda! Mit gondolsz magadról? Így vegyelek el, hogy megcsaltál? És ki tudja, hányszor tetted, te átkozott! Takarodj a házamból!
- Kérlek, kérlek, bocsáss meg! - térdelek előtte, miközben záporként hullatom könnyeimet.
- Akkor hát igaz.
- Nem, hazugság! Aljas rágalmazás! - ordítom. - Nem tudom ki írta. Fogalmam sincs róla, mi ez.
- Még hazudsz is? Szánalmas vagy! Jobb, ha most elmész.
- De hová?
- Bánom is én, csak el. Mielőbb. Hagyj magamra! - És az ajtó csapódik, és én könnytenger közt pakolok.
Hová menjek? Jól megvert az Isten. Húzom magam után guruló bőröndömet a Bakáts utca ötbe. Húgom lakik ott betegen. Beenged. Régen nem látott engem, és én se őt. Örülünk egymásnak. Húgom, Tamara két évvel fiatalabb nálam. Ő aztán igazi cigánylány. Fekete haj, sötét szem. Anyámra ütött. Anyám első házasságából való. Tehát féltestvérek vagyunk, néha-néha találkozunk.
Tamara beteg. Nagyon. Leukémiás. Hamarosan meg fog halni. Már nem sokáig nyújt menedéket. Kisírt szemmel mesélem el a történteket. Ő csitítgat, nyugtat, mondja, aludjak ott, és másnap majd kitalálunk valami okosat.
Elmúlt az éj, reggel Botond hív, de nem veszem fel. Makacs vagyok, mint egy öszvér. Danit akarom. Csak őt, senki mást. Egész áldott nap csak fetrengek saját kínomban. Vergődöm, mint döglött hal a parton. Húgom főz nekem, gondoskodik rólam. Beszél hozzám, hogy térjek észhez és menjek vissza leendő férjemhez. Hisz ő szeret, Dani nem szeret. Nem hiszek a szavának. El akarom hinni magamnak, hogy Dani szeret és ő is akar engem.
-  Mi bajod Botonddal? - kérdezi Tamara. Választ már nem tudok adni, mert magam sem tudom. Nem vagyok tisztában saját érzéseimmel. Kavarognak bennem a gondolatok. Egyszer fenn, máskor lenn. Agyalok. Gondolataim egyre csak Dani körül forognak. Pedig tudom, hogy nem helyes. Néhány nap és férjhez megyek. Ha egyáltalán Botond megbocsát nekem valaha. De most csak Danira gondolok. Elöntötte arcom a pír, és mosolygok.
Lassan elérkezik a holnapután délután négy óra. Tudom, mi következik. Felöltözöm, búcsút intek Tamarának és rohanok. Keresztül-kasul át minden. Torkomban dobog a szívem. Lábam remeg. Danikám, Danikám, egyetlenem, suttogom a nevét. Látom magam előtt arcát, testét, mezítelen. Megint a Bem utca negyvenkilenc előtt állok. Akárcsak két nappal ezelőtt. Hirtelen rossz érzésem támad. Belépek az ajtón, a recepción halotti csend honol. Mintha már vártak volna. Tudták, számítottak rá, hogy hamarosan megérkezem.
- Török Dániel úrhoz a huszonkettesbe? - kérdezték ketten is szívélyesen.
- Igen. - felelem remegő hangon.
- Ő nem jött ma el.
- Hogyhogy nem jött? - teszem fel e kérdést értetlenül.
- Úgy, hogy nem érkezett meg, nincs itt. Nem vette ki a szobát mára.
- Úgy érti, hogy azért még megérkezhet?
- Nem. Ma már nem fog jönni. De ezt hagyta itt, hogy adjam át magának - és egy levelet nyújtanak át, mely nekem van címezve. A levelet csak tartom a kezemben, miközben könnyeim potyognak a földre.
- Ha gondolja, maga felmehet, a kollégám kinyitja a szobát.
- Jó, felmegyek. - Arcom halálsápadt, holt fehér vagyok.
Kinyitom az ajtót, szólongatom:
- Dani, Danikám, egyetlenem, kicsi szívem, itt vagyok, megjöttem - de hang nem felel. Leülök az ágyra, feltépem a borítékot, és olvasom a benne található pár sort, melyet szerelmem vésett a díszes levéllapra.

Drágám, egyetlenem!
Kérlek, bocsáss meg nekem, de úgy gondolom, hogy véget kell vetnünk ennek a kapcsolatnak. Te fiatal vagy, szinte gyerrmek még, előtted az élet. Maholnap megházasodsz. Átadom szívemet annak, ki igazán, féltőn szeret. A mi kapcsolatunknak nincs jövője. Ezt biztos Te is tudod. Miattad teszem, mert ha ez így marad hosszú távon, mindkettőnknek ártunk. A lányom lehetnél, kicsi szívem. Sokkal többet, jobbat érdemelsz, mint én magam. Én csak egy kiélt, vén kéjenc vagyok. Kívánom, hogy találd meg a boldogságot, és most menj, mert várnak rád!
Atyai szeretettel gondolok Rád: T. Dániel.

Levegő után kapkodom. Nem, nem, nem! - üvöltöm magamban torkom szakadtából. Ez nem lehet. Dani, miért hagysz el engem?
Levetem magam az ágyra, és bömbölök, mint egy bolond. Aztán kopogást hallok, majd nyílik az ajtó. Felpattanok, megtörlöm szemem. Azt hiszem Dani, de tévedek, mert a recepciós úr áll előttem.
- Minden rendben? Segíthetek? Látom nincs valami jól.
- Mit akar? Hagyjon magamra, máris elhagyom a szobát.
- Tetszik nekem, már régen kiszemeltem.
- Mit képzel maga faragatlan tuskó? Mi közöm magához, hagyjon mert nyomban sikítok! - Nyugalomra, csendre int, hogy ő semmit nem akar tőlem. Megsimogatta szőke fejem, átölelt, ami most nagyon is jól esett fájó lelkemnek. Majd tapogatni kezdett. Kigombolja blúzomat és megmarkolja mellemet. Én halkan felnyögök, de egyből észhez térek: - Mi csinál maga kretén? Nem megmondtam hagyjon? De már nem volt menekvésem. Hátralök az ágyra, felhajtja szoknyámat, letépi bugyimat és én megadom magam. Leszorít az ágyra, én tiltakozok, de ő egyre durvább, egészen addig, míg aléltan borul a karjaimba. Én csak bámulok, mit tettem megint? Erről igazán nem tehettem, ő esett nekem.
Nem tudom, mitévő legyek. Szívem hevesen vérzik. Csak könnyeimet ontom egész estig. Aztán hirtelen megvilágosodik az elmém, felpattanok, és mint a puskagolyó, úgy rohanok a Tatár utca hetvenkilenc felé. Ott megállok. Hallgatózom. Csend honol az éjszakában. Remegő lábbal beosonok a szobába. Botond még alszik. Ledobom ruháimat és mellébújok. Halkan dúdolok, cirógatom, felkeltem alvó férfiasságát. Kezembe veszem, játszadozni kezdek vele. Hirtelen kinyitja szemét.
- Te hogy kerülsz ide? - Azt hiszem, menten kidob, helyette átölel és csókokkal halmoz el.
- Hiányoztál - mondja.
- Kérlek, bocsáss meg nekem, egyetlenem, tévedtem, most már csak Te kellesz!
- Megbocsátok neked, hisz az Úristen is megkegyelmezett!
Megsimogatom szőkésbarna haját, csókokkal borítom el nyakát. Aztán végigcsókolom egész testét. Ő viszonozza csókjaimat. Gyengéden, mint még soha cirógatja mellbimbómat. Én kéjesen felnyögök, már nem bírom tovább ezért ráülök. Testünk egybeforr és érzem lelkünk újra eggyé lesz. Egész éjen át szerelmeskedünk.

Így telt el az utolsó előtti éjszakánk, boldogan békésen. Egy nap múlva férjhez megyek.

A néma szerető

Este hatra vártam haza, de ő csak nem jött. Előkészítettem mindent, telve szeretettel vártam, hogy jöjjön. Még a kedvenc ételét is megfőztem, makarónit. Ritkán tudtunk találkozni, de amikor együtt voltunk, az nagyon jó és tartalmas volt. Nem voltunk házasok, csupán élettársak, de sok szempontból függetlenek egymástól. Szerettük egymást, és ez volt a lényeg. Imádtam a lazaságát, a könnyedségét, és bizonyos szempontból irigyeltem is érte.
- Az élet megy tovább, kedvesem - mondta mindig, mindenre, ha bármi problémám volt, és nehézségeimmel traktáltam. Utáltam, mikor ezt mondta, de persze mindig igaza volt.
Nagyon sokat dolgozott, utazott, többnyire külföldön. Most is úton volt hazafelé. Nem aggódtam, tudtam, hogy hamarosan megérkezik. Leültem a kanapéra, lábam feltettem a dohányzóasztal tetejére, és a halovány fényben olvasni kezdtem. A boldogság útja - ez volt a mű címe, többre már nem emlékszem. Elbóbiskoltam. Már nyolcat ütött az óra, mire hirtelen felriadtam. Tamás még mindig nem érkezett meg. Előfordult néha, hogy késett. Továbbra sem aggódtam, biztosan tudtam, hogy nemsokára megérkezik.
És ekkor csengettek, mintha megérezte volna, hogy épp rá gondolok. Felugrottam, izgatottan az ajtóhoz rohantam, csupán egy dolog volt furcsa, mégpedig az, hogy csengetett. Tamás soha nem szokott csengetni. De gondoltam ez új szokás nála, mindig előjött valami újabb szokással, úgyhogy ezen sem lepődtem meg.
- Marika néni! Ilyen későn! Mit tetszik itt keresni?
Marika néni Tamás anyukája volt. Alacsony, kis dundi asszony, mindig vidám és mosolygós. De most rosszat sejtetőn néztem rá. Láttam, hogy valami baj van.
- Ta.. más. - itt elakadt lélegzete. - Tamás.
- Tessék mondani, mi történt, jöjjön beljebb.
- Nem, nem, bent van az én Tamáskám?
- Mi történt, tessék már mondani. - tördeltem egyre idegesebben az ujjaimat, mint aki nagy veszélyt érez. - Tamás még nincsen itthon.
- Tamás kórházban fekszik, és kómában van.
- Tessék? Hogyhogy? Az lehetetlen! - kiáltottam fel és a kezem az arcom elé kapva törölgettem záporban hulló könnyiemet.
- Balesete volt - folytatta tovább Marika néni. - Most hívtak a kórházból, de szólni akartam neked is, mielőtt bemegyek.
Nagyon köszönöm, azonnal menjünk.
És már kaptam is a kabátomat, mindent magam mögött hagyva. Minél előbb látni akartam az én egyetlen szerelmemet. Hogyan történhetett, ki volt a hibás? Miért történt? Egyre csak kavarogtak a fejemben a kusza gondolatok. 
Marika néni nővére vitt be minket, egész úton csak a könnyeinket törölgettük, fogtam Marika néni kezét, simogattam vállát, karját, próbáltuk egymást vigasztalni. Kisírt szemmel érkeztük a kórházba, a baleseti osztályon volt a szerelmem. Nagyon későre járt, egy kedves nővérke volt ügyeletben. Mondta, hogy egyszerre csak egy ember mehet be Tamáshoz. Marika néninek átadtam az elsőbbséget. Addig én megtudakoltam, hogy mi is történt valójában. A nővér elmondta, hogy a lány, aki mellette ült, azonnal  meghalt.
- Biztos, hogy ketten ültek a kocsiban? - kérdeztem meghökkenve. Tamás tudtommal mindig hűséges volt hozzám. - És ki volt a hibás?
- Valószínűleg a szembenlévő, átment a másik sávba. Frontális ütközés volt. De többet nem mondhatok. Ne haragudjon, nem akartam felzaklatni. - mondta kedvesen a nővér. - Ön a hozzátartozója?
- A húga vagyok. - hazudtam, magam sem tudtam miért.
A hír teljesen letaglózott, hogy Tamás egy másik nő társaságában jött hazafelé. Nem ilyennek ismertem, továbbra sem akartam elhinni. Nem, ez lehetetlen.
Közben kijött Marika néni vörösre sírt szemmel. Bementem én is. Tamás ott feküdt a maga valójában. Ő volt. Mintha aludt volna, szeme csukva, haja borzas volt, mint mindig, arcán baloldalt hatalmas karcolás éktelenkedett, orra is sebes volt. Csak a szemüvege hiányzott róla, amit mindig úgy imádtam rajta látni.
- Szia Tamás. - suttogtam alig hallhatóan. - Én vagyok az, Miranda, a szerelmed. Drágám, drágaságom - bújtam minél közelebb hozzá, miközben egyre csak zokogtam.
Megfogtam bekötözött bal kezét, arcomhoz emeltem, megsimogattam magam vele, csókot leheltem rá. Élettelen volt, akár egy üres papírlap, melyet a szél magával ragad. Ekkor láttam, hogy hiányzott a hüvelykujja. Szívem méginkább megtelt fájdalommal. Csak ültem mellette, szótlanul.
Nesztelen belépett egy nővér, de nem az, aki az imént oly kedvesen fogadott, egy sokkal mogorvább, erőteljesebb hangú. Kért, hogy fáradjak ki, mert a betegnek nyugalomra van szüksége. Felálltam, Tamás fölé hajoltam, csókot leheletem homlokára és annyit súgtam neki:
- Jóéjt drága szerelmem, holnap is eljövök hozzád.
- Úgysem hallja - mondta a nővér.
- Maga aztán nagyon együttérző - mondtam gúnyosan, majd kiviharzottam.
Marika néni még mindig kint várt, már a húszadik zsebkendőjét fújta tele.
- Gyere át hozzánk, biztos jót tenne - mondta.
- Nem, köszönöm, inkább hazamegyek. Szeretnék egyedül maradni.
- Ahogy gondolod, de ha meggondolod magad, gyere nyugodtan át.
Még mielőtt hazamentem volna, megkerestem Tamás kezelőorvosát és megkérdeztem, hogy tudnának-e biztosítani számomra is egy fekhelyet az elkövetkező időben, míg Tamás fel nem ébred. Nagyon készséges volt a doktor, mondta, hogy minden további nélkül, majd elém tett egy papírost, melyen egy szép kis összeg állt.
- Rendben, nem akadály a pénz, a szerelmem mellett a helyem - mondtam határozottan.
    Hazamentem, még össze kellett csomagolnom, mielőtt a kórházba költözök, remélhetőleg nem hosszú időre. Egész úton fojtogatott a sírás. Amint beléptem az ajtón, a macskám fogadott, láttam nagy felfordulást hagyott a lakásban, de nem érdekelt, ledőltem a kanapéra és egész éjen át zokogtam. Nem akartam elhinni, hogy Tamásnak más is volt rajtam kívül. Egyszerűen képtelenségnek tartottam. Ennyit értem volna neki? Vagy már nem szeretett? Vagy valamit elrontottam, nem bántam vele elég jól? Beszélni akartam vele. Hallani édes, lágy hangját, nézni csodás smaragdzöld szemét. Érinteni és érintve lenni újra. Sok minden kavargott az agyamban, újra és újra köd homályosította el szememet. Hajnal is lehetett mire elaludtam.
Reggel igencsak gyűrödt arccal ébredtem. Gyorsan összepakoltam a dolgaimat a macskámat megdorgáltam, majd átvittem a szomszédba, aztán útnak indultam a kórházba. Épp vizit volt, mikor odaértem, a nővér szúrós tekintetet mért rám, ezzel kérdezvén, hogy már megint mit keresek ott.
- Tamás semmivel sincs jobb vagy rosszabb állapotban, mint tegnap - mondta.
- Köszönöm a tájékoztatást - mondtam neki, majd leültem a székre és vártam. Kevesebb, mint fél óra múlva be is mehettem a szerelmemhez.
- Szia Tamás! Megint itt vagyok, remélem, nem zavarok, és nem haragszol, hogy bejöttem. Úgy érzem, melletted a helyem. Nem tudom, hogy mennyire igazak a hírek, hogy szeretőd volt, de már az se érdekel, csak gyere vissza hozzám, kérlek! - Megsimogattam lágyan az arcát, homlokát, orra hegyét. Olyan volt egy pillanatra, mintha tudná, érezné, hogy én ott vagyok mellette. De nem valószínű, mert ő valóban, ahogy a nővér mondta, ugyanúgy feküdt mozdulatlan.
Leültem mellé és elmondtam neki, hogy mennyire hiányzik, és milyen rossz nélküle, és hogy mennyire vártam haza.
- Annyira jó lenne, ha visszatérnél hozzám, drága egyetlen szerelmem! Vajon fogjuk-e még élvezni egymás társaságát? Fogunk-e még egymásra mosolyogni, szeretni, szeretkezni? Ó, mondd, hogy igen. Kérlek. - És még erősebben megszorítottam hideg, élettelen kezét. Észre se vettem, hogy bejött a nővér és engem figyel. Nem tudom mióta állhatott ott, de nagyon idegesített.
- Kifáradna? - kérdezte rettentő nyersességgel. - Szeretném átöltöztetni a beteget.
- Először is nem beteg, hanem ő is ember, másodszor ő az én barátom és jogom van itt maradni, hisz láttam már meztelen, különben is fizettem, hogy itt lehessek.
- Tőlem.. - hagyta meg kelletlen a nővér.
- Szívesen átöltöztetem, ha ez terhére van. - Erre már nem szólt semmit, csak tette a dolgát.

Egy hét telt el, mióta Tamás kómába került. Egy hete ugyanúgy mozdulatlan feküdt. Még a pillája sem rezdült, pedig figyeltem szüntelen. Egyik este azonban váratlan dolog történt. Épp a megismerkedésünkről beszéltem neki.
- Emlékszem, mikor abban a roppant unalmas buliban voltunk, persze akkor még külön. Te az egyik barátoddal, én szinten egy barátnőmmel mentem. Két szinten zajlott a mulatság. Az alsó szinten diszkósabb zene szólt, a felső szinten a romantikát kedvelők zenéje. Egy falépcsőn lehetett közlekedni a két szint között. Zsúfoltságig meg volt telve mindkét terem. Emlékszem, hogy te jöttél fel a lépcsőn egy pohárral a kezedben, én pont akkor akartam lemenni. A barátnőm lent várt akkor éppen. Akkor ott mikor megláttalak, éreztem, hogy életem fordulóponthoz érkezett.. - mondtam neki mosolyogva, tisztán magam előtt látva a jelenetet. - Azt hiszem szerelem első látásra volt, és nem hazudok, még most is tart a varázs. Pedig mennyi idő eltelt. Én akkor őszintén rád mosolyogtam, te visszamosolyogtál. Aztán eltűntél a szemem elől, de úgy negyed óra elteltével újra találkoztunk a táncparketten. Akkor már odajöttél és felkértél egy laza tánc erejéig, de kettő lett belőle. Annyira élveztük abban a pillanatban egymás társaságát. Hihetetlen mennyire egy hangon voltunk egy pillanat alatt. Mintha már régről ismertük volna egymást. - Ekkor alig észrevehetően gyenge szorítást éreztem ujjaimon, majd egy apró fejmozdulatot balra. - Drága egyetlen Tamáskám! - tört ki belőlem örömömben. - De jó, hogy hallasz, de jó, tudom mostmár biztosan, hogy hallasz, édes Istenem, köszönöm neked! - Ölébe hajtottam a fejem, nem vártam viszontsimogatást, bár jó lett volna érezni az ujjai érintését, egyszerűen csak próbáltam beleélni magam abba a gondolatba, hogy újra itt van velem. De ő ezután újra a mozdulatlanságba tért vissza. Csak ennyit mutatott magából nekem.
    Említettem a történteket a nővérnek, de ő egyáltalán nem foglalkozott vele. Sőt még a fejemre is olvasott, hogy biztos hallucinálok és hogy túl sokat vagyok idebent és egyébként is egy kómás embertől ne várjak semmiféle csodát. Kíváncsi lettem volna, milyen élete lehet ennek a szerencsétlen megkeseredett nővérnek. Mert hogy otromba és fásult, az egészen nyilvánvaló volt számomra.
Újabb néhány hét telt el, a változatlanság medrében. A balesetkor Tamás mellett ülő titokzatos nőről kezdtem lassan el is felejtkezni, köszönhetően elsősorban annak, hogy el is akartam felejtkezni róla, próbáltam úgy tenni magam előtt, mintha ez az apró részlet nem is lenne a képben, és tulajdonképpen lényegtelen. Egyik este nem aludtam bent a szerelmemnél, mert másnap hivatalos ügyben kellett eljárnom. Így az éjszakát otthon töltöttem. Már épp a lefekvéshez készülődtem, mikor üzenetem érkezett a telefonomra. Álomtól ittasan olvastam el: Találkozni akarok magával! Először azt gondoltam, hogy téves és nem is nekem akart írni az illető, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat, így visszaírtam: Ki vagy? Mire a titokzatos idegen: Jöjjön el és megtudja. Nagy felindultságomban még válaszoltam neki, bár lehet, hogy nem kellett volna: Jobb, ha nem szórakozik velem, én nem vagyok vevő az ilyen ostobaságokra. Mondja meg, hogy ki és mit akar vagy hagyjon békén! Jóéjt! Ezzel elhajítottam a telefonomat a sarokba és lefeküdtem. Reggel korán keltem, intéztem a dolgomat, mikor észrevettem, egy újabb üzenetet az ismeretlen idegentől: A barátja szeretőjének a férje vagyok. Magának is jóéjt!
    Hirtelen nem jutott el az agyamig, vagy háromszor olvastam el, mire észbe kaptam. Hát mégis való igaz. Tamásnak mindvégig szeretője volt. És ezt csak nagyon jól titkolta. Újra és újra végiggondoltam a hátunk mögött hagyott, együtt töltött időszakot, gyanús jeleneteket, szavakat keresve, melyekre azóta sem találtam magyarázatot, olyan dolgokat, melyeken akkor átsiklottam. Nem voltam mérges, nem éreztem különösebb kínt, csupán az fájt, hogy Tamás hazudott nekem. De ez nagyon fájt. Pedig mindig úgy éreztem, a mi kapcsolatunknak a lényege, a lelke és mozgatórugója az egymás előtti kikezdhetetlen őszinteségünk. De szerettem őt, teljes szívemből, nem tudtam rá haragudni igazán, megbocsátottam neki abban a szent pillanatban. Semmi mást nem szerettem volna, csak hogy mielőbb ébredjen fel, és együtt legyünk újra, és engem ringasson a karjaimban. Semmi mást nem akartam.
Annyira belemerültem az aznapi tevékenységembe és gondolataimba, hogy el is feledkeztem az üzenet írójáról. Voltaképpen nem is izgatott a dolog annyira, így csak másnap reggel méltattam válaszra: Elnézést a megkésett válaszért, ha még akar találkozni,  részemről rendben. Hol és mikor? Alig pár másodperc múlva jött is a válasz: Ma délben az Ezüstbéka Vendéglő előtt. Nyugtáztam a dolgot, majd bementem a szerelememhez. Semmi változás nem volt, ugyanúgy volt minden, ahogy az előző napokban, hetekben.
- Szia egyetlenem! - köszöntöttem egy puszival, majd leültem a szokásos helyemre a bal oldalára. - Képzeld mi történt, - kezdtem bele a mondókámba - kaptam egy üzenetet a te állítólagos szeretőd férjétől. - Ennek hallatára, úgy éreztem, hogy görcsbe rándul kicsit a teste, majd újra elernyed. - Találkozni akar velem.. Sajnálom, hogy így felzaklatott a hír, hidd el engem is megrázott, nem is gondolod, hogy mennyire. Szeretném hinni, hogy nem igaz az egész, és én is csak álmodok. Leginkább a hazugság fáj nekem, az, hogy nem voltál őszinte velem. Ó, édes Tamáskám! - borultam a testére. - Kérlek, kérlek, gyere vissza, ne hagyj el! Szeretlek! - De már semmi, de semmi reagálást nem mutatott többet azon az apró kis görcsös mozdulaton kívül. Ránéztem az órára, fél tizenkettő volt. - Én most elmegyek, holnap újra jövök. - mondtam, és adtam egy mézédes csókot a szája szélére és kiléptem az ajtón.
Éppenhogy odaértem tizenkettő előtt pár perccel a megbeszélt helyszínre. Fogalmam sem volt, kit kell keresnem. Pontban tizenkettőkor megcsörrent a telefonom. Az idegen volt. Egy nagyon kellemes hang szólalt meg.
- Itt vagyok a sarkon, a fekete Audiban.
Odamentem, ő kiszállt. Magas, sötét fekete hajú, magas homlokú, sima, borotvált arcú, jól szituált fiatalember volt. Pozitív benyomást keltett bennem.
- Ön Tóth Miranda, ha nem tévedek. - Bólintottam, próbáltam mosolyogni is hozzá. - Sipos István vagyok. Köszönöm, hogy rám szánta az idejét.
- Igazán nincs mit. Nos, miben segíthetek?
- Meghívhatom egy üdítőre?
- Köszönöm, elfogadom - mondtam szerényen.  - Talán így könnyebben tudunk beszélgetni. Honnan tudta meg a nevem és a telefonszámom?
- Van ismeretségi köröm.
- Akkor maga valamilyen ügynök? Vagy kém?
- Mit iszik? - kérdezte felém fordulva, mikor megjött a pincér.
- Egy teát kérnék - mondtam. A munkájáról nem esett szó többet, volt benne némi távolságtartás, fölényesség, de a beszélgetés során sikerült letörnöm benne, és egészen emberbarátivá vált.
- Szóval, miért hívott ide? - kérdeztem újra.
- Csak tudni akartam, hogy ki az a - itt elakadt a szava.
- Higgye el, én sem tudtam, hogy a páromnak volt valakije.
- Ő is meghalt?
- Nem, kómában van - válaszoltam gépiesen. Aztán kis szünet után a lényegre tértem: - Nem tudja, mióta tartott ez a viszony?
- Ha én azt tudnám! Pedig mindent megkapott a feleségem, mindent. Bármit kért, azonnal megkapta. Nem volt hiánya semmiben. Pénzünk is volt, a szex is jól működött. Egyszerűen nem értem. Nem is tudom, miért mondom el magának mindezt.  De köszönöm, hogy meghallgat, és hogy eljött.
- Biztos benne, hogy mindent megkapott? Szerette is őt igazán? - kérdeztem kíméletlenül.
- Tán a maguk kapcsolata tökéletesen rendben volt? Maguknak még van esélye, de én már soha nem kapom vissza őt. - Könnyek szöktek a szemébe. Meglepődtem kissé, valahogy keményebbnek tűnt ez a férfi eddig a szememben. - Drága Bettina! Miért tetted ezt velem?  Elnézést. Nem illik férfinak sírni - ezzel megtörölte ujjával szemét. - Ne haragudjon, csak még friss az élmény.
- Megértem - simogattam meg a vállát. - Tudom, mit érezhet. Mindannyian bűnösök vagyunk, valamilyen szempontból.
- Tudja, tizenkét év az mégiscsak tizenkét év. Nem tudom, mióta van együtt a párjával, de tizenkét év hosszú idő. Hogy szerettem-e. Hát persze. Bár igaza van, mert az évek alatt valóban elhidegültünk kissé egymástól. Én a munkába temetkeztem és ő is elvolt a maga világával. De az, hogy egész nap mit csinált, hol volt, mi történt vele, nem érdekelt. Nem voltam elég figyelmes vele, és lehet, hogy pont ezt hiányolta.
- Gyermekük volt?
- Még nem, de állapotos volt. Néhány hetes.
- Ó jaj.. De hát akkor miből gondolja, hogy magától van? - mondtam kissé szemtelenül, de erre semmit nem felelt csak nézett maga elé. - Mit szeretne tőlem, miben tudok segíteni? - kérdeztem rövid csend után.
- Maga igazán csinos, vonzó nő. Bevallom, van olyan szép, mint a feleségem.
- Köszönöm.
- Várjon. Itt van egy kép róla. Mindig a tárcámban hordom. - Tényleg nem volt csúnya, szőke haja, bájos arca volt, de a szépsége mögött valami rafináltság lakozott, úgy éreztem.
- De akkor se értem, minek keresett fel.
- Látni akartam, hogy meggyőzödjek a rútságáról vagy a szépségéről.
Értetlenül néztem rá.
- Szóval azt gondolja, hogyha én csúnya lennék, akkor könnyebben odébbállt volna a párom?
- Nem, nem gondolok ilyesmire. Egész egyszerűen kíváncsi voltam magára, úgyis mint a sorstársamra.
- Értem - mondtam bizonytalanul elmosolyodva. Fürkészni kezdtem az arcát, aztán pár másodpercig egymásba akadt a tekintetünk. - Nem tegeződhetnénk végre?
- Megtisztelsz vele. - mondta, majd koccintottunk. Tetszett ez a férfi, vonzónak találtam, és sajnáltam, hogy épp egy ilyen helyzetben találkoztunk. Mosolyogva ránéztem, olyan harmincöt év körülinek saccoltam.
- Még egyszer köszönöm, hogy időt szántál rám, és hogy megismerhettelek - mondta. Majd lassan, ráérősen kortyolt egyet az italából. - Különös ez a helyzet.
- Nekem is..
- Lenne kedved? Hagyjuk, hülyeség.
- Kérlek, ha már belekezdtél
- Csak gondoltam, elhívnálak ma este egy előadásra.
- Randira akarsz hívni? Hisz alig ismersz és nemrég halt meg a feleséged. De tudod mit, elmegyek veled - mondtam gyorsan, mint aki attól fél, hogy a másik végül meggondolja magát.
A férfi szeme felragyogott, mint aki most ébred édes álmából. - És a barátod? - kérdezte, most már ismét a kezdeti magabiztossággal a hangjában.
- Ő jól van. Most alszik, hadd aludjon még. Két hónapja minden áldott nap ott ültem mellette, beszéltem hozzá, dédelgettem. Semmi választ nem kaptam, kivéve egyet, mikor mondtam neki, hogy mennyire szeretem, akkor úgy éreztem, mintha megrázkódott volna hirtelen.
Akkor ma este? - kérdeztem kis szünet után..
- Igen, hétkor. Van két színházjegyem.

Délután két óra volt. Időm, mint a tenger, hazamentem, lepihentem. Tamáshoz most nem mentem be. Nem láttam értelmét. Reményvesztett élet. Hiába próbáltam erőmnek, erejével felébreszteni, nem ment. Abban biztos voltam, hogy mindent hallott, amit mondtam neki. Arra gondoltam, helyes-e amit teszek, hogy elmegyek egy vad idegennel, miközben mellette lenne a helyem. De hiszen ő is megcsalt, érveltem magamban, és azzal, hogy megnézek valaki mással egy színdarabot, semmi kivetnivaló nincs.  Nem is fogja megtudni sohasem. Nem voltam bosszúálló, most mégis úgy éreztem, hogy tartozik ezzel, hogy ezt most meg kell engednie nekem.
Elérkezett az este, izgatottan vártam. Szépen, csinosan felöltöztem, mint aki élete első randijára megy. A Fehértigris Színházba szólt a jegy. Valami komédiát láttunk, a címére sem emlékeztem, de egyikünk se tudott igazán nevetni rajta. Különös helyzet volt. Megcsaltak minket, és két magányos, meggyötört lelket, egyszersmind összehoztak minket.
- Hogy tetszett? - kérdezte István, mikor vége lett az előadásnak.
- Láttam már jobb darabot is.
- Van kedved eljönni hozzám? Gondolom egyedül vagy.
- Nem is tudom - próbáltam kéretni magam, nehogy azt higgye, hogy olyan könnyen megkapható vagyok. De végül beadtam a derekam és elmentem hozzá. Szép kis takaros lakásban lakott. Rendben volt tartva és ez nagyon tetszett. De István megjelenése alapján godoltam, hogy az otthona is rendezett.
- Mióta Bettina meghalt, nem nyúltam semmihez. Minden ugyanúgy érintetlenül van itt, mint azon a napon, mikor elment. Akkor még nem tudtam, hogy örökre itt fog hagyni.
Nagy tágas nappalija volt, a szoba közepén egy asztal és előtte két modern bőrfotel. Az ajtó mellett nagy kanapé.
- Akkor itt lenne az ideje egy kis átrendezésnek - modtam széles mosollyal, majd leültem az egyik fotelba. István hozott egy pohár bort. Ittunk és beszélgettünk. Ő a kanapén foglalt helyet. Mikor már kicsit hatni kezdett a bor, felálltam és odaültem mellé. Tovább beszélgettünk, és egyre jobban kezdtük érezni magunkat. A levegő forrt körülöttünk, aztán a keze egyre jobban elkalandozott, és én hagytam magam, egyre inkább hagytam, hogy tegyen velem, amit csak kíván. Mindketten úgy vettük, hogy nincs második alkalom, hogy ez a kis flört erre az egy éjszakára szól. A vágyakozástól bódultan mentünk át az éjszakába.

Reggel minden gyorsan történt, elbúcsúztunk egymástól, és ki-ki ment a maga dolgára. Az első utam a kórházba vitt. Felmentem az emeltre, be a kórterembe, de meglepve vettem észre, hogy az ágy üres. Jött a nővér, kérdeztem, hol van Tamás.
- A beteg elaludt. Örökre. - mondta egyszerűen, miközben tiszta lepedőt tett fel az ágyra. - Mondtam én, hogy felesleges volt az a két hónap.
Sokáig nem tudtam mozdulni, sem egy szót szólni. Nem fájdalmat, csak ürességet éreztem, végtelen ürességet.
- Szomorú, hogy maga így gondolja - mondtam végül, az ajtó felé indulva.
- Ja, még valami. Mielőtt végleg elment volna, magához tért egy rövid időre. Hívtuk azonnal az orvost, kérdezett tőle mindenfélét, de csak magát hívta és valami Beátát emlegetett. Pontosabban annyit mondott újra és újra, hogy maga bocsásson meg neki.
- Én már megbocsátottam. Az élet megy tovább - mondtam csöndesen, és könnyzápor borította be arcomat, ahogy a folyosó kopott, törött kövére léptem.

Kornél és a zongora

Mindig arról álmodtam, hogy egyszer zongorista leszek, de a sors kettévágta eme csodás álmomat. Apai nagyanyám szerettette meg velem igazán a zenét. Szigorú, mély tekintetű asszony volt, kívülről hűvösnek látszott, de amikor játszott, az maga a mámor volt. Számára a zongora szent volt, és soha nem engedett senkit a hangszer közelébe, nem csak azért, mert csak ő tudott rajta játszani a családban, hanem mert egyszerűen az az ő kizárólagos tulajdona volt. Mindig hangsúlyozta is, hogy nála jobban senki nem tudja megszólaltatni. És ez így is volt. Emlékszem milyen szépen játszott karácsonykor, ilyenkor összegyűlt a család és hallgattuk nagyanyám ünnepi műsorát. Akkor eldöntöttem, hogy én is zenei pályára fogok lépni.
    Álmodozó kissrác voltam, és imádtam a zongorajátékot és annak minden árnyalatát. Ha megszólalt, akkor megállt körülöttem a világ, és ilyenkor elképzeltem magam hosszú fekete frakkban, amint ott állok a színpadon, meghajlok, majd frakkomat komótosan a székemhez igazítva leülök, megvárom, míg a nézőtér teljesen elsötétül és a suttogó kusza hangok is végleg csönddé foszlanak, és amint végre finoman leütöm a billentyűt, a zene, mint ezer virággal a napsütötte tavaszi réten a szellő, suhog végig a teremben. A közönség pedig áhítattal hallgatja a csodát. Aztán tapsvihar következik, és én újra meghajlok büszkeséggel telten.
    Harminchat éves vagyok, és továbbra is csak álmodozok, itt ülök magamban kezem lebénulva, és most már tudom, hogy soha nem lesz belőlem zongorista.
Miután nagyanyám meghalt, apám örökölte a zongorát. Ő ugyan tanult játszani, de nem szerette, és tehetsége sem volt igazán hozzá annak ellenére, hogy az anyja milyen kiválóan zongorázott. Így a zongora csak ott állt a nappali közepén, mint egy díszruhába öltöztetett katona a díszszemlén, aki alig várja, hogy végre ismét a harctéren mutassa meg harcbeli képességeit. Egyszer öcsém megkísérelte, hogy játsszon rajta, de abból nagy botrány keletkezett, mire végül apám fogta és lelakatolta. Azóta is itt áll a nappaliban és farkasszemet nézünk, a zongora és én. Minden nap figyelem, ahogy éhes tekintettel várja, hogy végre kinyissa valaki és megszólaltassa újra már-már megkövesedett húrjait.
    Volt egy szerelmem, Szabó Emese. Együtt jártunk általános iskolába. Az első perctől kezdve nagyon tetszettünk egymásnak és sokáig úgy gondoltam, hogy ez kölcsönös volt. Emlékszem az évnyitóra, mikor nagy izgalommal álltam az iskola kapujában anyám kezét szorongatva. Akkor megpillantottam Emesét, ő is engem, egymásra mosolyogtunk, és az első nap már mellettem is foglalt helyet. Szoros barátság alakult ki köztünk, elválaszthatatlanok voltunk, mint két testvér. Aztán ahogy nőttünk, úgy alakult ki bennem egyre mélyebb érzelem iránta, és úgy érzem, Emesének én sem voltam közömbös. Gyönyörű lány volt. Szőke hosszú haja, szeplős, fitos orra és mélykék szeme igencsak lenyűgözött. De ami miatt igazán belé szerettem az, ahogyan zongorázott. Ezért mindig is irigyeltem, persze zenész családból származott, édesanyja zongoratanárnő volt, édesapja pedig zenetörténész. Emese csudaszépen játszott, nem volt senki hozzáfogható a csoportjában. Iskola után mindig bementünk a terembe, és hallgattam, ahogy játszott nekem Chopint, Beethovent, Lisztet és Mozartot. Soha nem felejtem el, ahogy lágyan végigsimította ujjait a billyentyűkön. Az első csók is zongorázás közben csattant el. Miközben én hallgattam zenéjét, mögötte álltam és a haját cirógattam, aztán megfordult, rámnézett, és mindketten ellenállhatatlan vágyat éreztünk, hogy megcsókoljuk egymást. Aztán visszafordult és folytatta a zenét ott, ahol abbahagyta.
Aztán véget ért ez az időszak. Elballagtunk, Emese zenei pályán ment tovább, kollégista lett. Hétvégente még találkoztunk, de ezek a találkozások egyre ritkultak, Emese egyre ritkábban ért rá. Talán érzelmei halványodtak el irántam, talán csak túl sokat tanult, és azért nem volt ideje rám. De számomra csak ő létezett. Soha senki más nem dobogtatta meg szívemet. Aztán többé nem találkoztunk. Egyszer, évekkel később láttam a tévében, amint koncertet adott. Ugyanolyan szép volt, vagy még szebb, mint gyermekkorunkban. Megházasodott, egy hegedűművészhez ment feleségül.
    Én apám nyomdokaiba léptem, jogot tanultam. Soha nem szerettem, sőt szó szerint utáltam, de nem volt más választásom. Öcsém külföldre ment, miután anyám meghalt. Én apámmal maradtam. Éltünk egymás mellett, apám, én és az öreg zongora: csak figyelt engem némán, figyelte mindennapjaimat, figyelte boldogtalanságom, egész félrecsúszott életemet. Én meg igazi szeretettel bántam vele, naponta tisztogattam - persze kizárólag mikor apám nem látta - sőt még nevet is adtam neki. Mesinek neveztem el, ahogy annak idején az én kis szerelmemet hívtam. Néha már betegesnek véltem magam, hogy ennyit foglalkozok a zongorával. Kinyitni már meg sem próbáltam, mert tudtam, hogy apám úgysem engedné és talán a fejemet venné.
Aztán jött a betegségem, melynek következtében mindkét kezem lebénult, elvesztettem minden érzőidegemet, fogni is alig bírtam.  Így hát végleg vége lett a zongorista karrieremnek. Apám ekkortájt már megöregedett, a hallása is kezdett megromlani. Volt egy házvezetőnőnk, Aranka, akinek a végzettsége ápolónő volt. Ötvenes évei elején járt, nagyon lelkes volt, mindenben segített, ő volt aki átsegített a nehéz időszakon, bár úgy gondolom, ezután soha nem tudtam igazán teljes értékű emberként élni. Aranka szinte már családtagnak számított. Volt egy vendégszobánk ott lakott, mindent megcsinált amit egy házvezetőnőnek kell. Mindemellett még jó beszélgetőpartner is volt, hisz rajta kívül nemigen kommunikáltam senkivel. Mivel egyedül élt szívesen elvállalta a feladatot, apám pedig jól megfizette.
   Egy nap furcsa kéréssel álltam elő: megkértem, hogy hozza el a kulcsot az apámtól és nyissa fel a zongorát, hadd szóljon végre újra a muzsikaszó.
- De hát az lehetetlen! - mondta Aranka. - És mit fog szólni az apja?
- Az apámmal ne törődjön ő már úgyis nagyot hall, és különben is kit érdekel a vén csont! Menjen csak és nyissa ki, Aranka!
És Aranka ment, tudta, apám hol rejtegeti a zongora kulcsát, hát levette róla a lakatot, én pedig ott ültem előtte és köszöntöttem Mesit.
- Üssön le, kérem, egy hangot!
- De hát én..
- Csak üsse le! - mondtam, és a hang kissé rekedtesen, nyávogva, mint egy most ébredő kismacska, megszólalt. A szívem zakatolt a bolodgságtól, újra kisfiúnak képzeltem magam, aki ott áll a színpadon fekete frakkban, és a közönség tapsolja őt.
- Holnap hívjon egy zongoratanárt! - kértem Arankát.
Hallani akarom a zongora hangját!
- De mégis, hogyan akar zongorázni a beteg kezével?
- Ne törődjön vele, csak tegye, amire kértem, keressen egy tanárt nekem.
És másnap jöttek különböző életkorú és mentalitású zongoratnárok, de egyik sem volt megfelelő. Volt olyan, aki az arcomba nevetve mondta, hogy felejtsem el az egészet, bolond vagyok, úgysem fogok soha megtanulni. És igaza is volt, de én csak nem adtam fel. De olyan is akadt a jelentkezők között, aki szó nélkül elviharzott, mikor meglátta, hogy béna a kezem. Valaki a zongorát ócsárolta, hogy ilyen őskövületen nem lehet megtanulni játszani, de volt, aki inkább megvette volna a drága Mesikémet, mintsem engem megtanítson bármire is. De a szándékom erős volt, hogy megtanuljak zongorázni bármibe is kerüljön.
Egy napon jött egy hölgy, én éppen háttal ültem, mikor hallottam, ahogy Aranka beljebb tessékeli az ajtón.
- Hallottam, hogy zongoratanárt keresnek... - mondta halkan Arankának, de a hang nagyon ismerősen csengett. Megfordultam és egy, türkizkék ruhába öltözött nőt pillantottam meg az ajtóban.
- Emese? - kérdeztem, de abban a pillanatban el is némultam, mert az a lány, akit egykoron szerettem teljesen idegennek tűnt előttem. Arca beesett volt, teste pedig teltebb lett. Nyoma sem volt az egykoron karcsú, szépséges lánynak. De szemében és mosolyában még mindig ott ragyogott az egykori gyermeki fény, amit akkor annyira szerettem.
- Kornél! - mosolyodott el, mikor megismert, aztán ahogy jobban szemügyre vett, zavarodottság villant át az arcán. Lesütötte szemeit, és egy pillanatra megállt az idő a házban.
De a következő pillanatban ismét mosoly ült ki Emese arcára.
- Szabad? - nézett a zongora felé, majd leült a székbe és újra játszott nekem Chopint, Beethovent, Lisztet és Mozartot.
És akkor ott abban a pillanatban nem számított már semmi, csak az, hogy a zongora újra életre kelt és Emese újra játszott nekem. Minden héten eljött hozzám és nálam töltött egy-két órát. Ismerkedtünk a hangokkal, én figyeltem és hallgattam. A zongoraleckék után pedig sokat nosztalgiáztunk a régi szép időkről.
Apám minden egyes alkalommal ott állt az ajtóban, nem szólt semmit, csak figyelt minket könnyeivel küszködve. Egy napon váratlanul a szobámba lépett. Egy ideig nem szólt semmit, majd lassan, kimérten kezdett neki a mondandójának:
- Édes fiam, mától neked ajándékozom a zongorát, fogadd örökségem jeléül. Holnap elutazom, búcsút jöttem venni tőled.
Szavai megleptek, hisz ő, aki évtizedeken keresztül tiltotta, hogy akár egy ujjal is hozzányúljak, most nagylelkűen nekem ajándékozza. Nem tudtam mit felelni.
    Ekkor leült és alázattal nekiállt zongorázni. Újra felcsendült a gyermekkoromban annyiszor hangzott karácsonyi dal, amit még nagyanyám játszott nekünk. Tisztán és hibátlanul hangzott újra fülemben. Mikor véget ért felállt, méltóságteljesen meghajolt előttem, aztán, komótosan, vissza se nézve kiment a szobából. Ez volt az utolsó, hogy találkoztunk, utána soha többé nem láttam.

Egy lakó a házból

   Megint egy átkozott reggel! Még csak hajnal van, de a fejem már szétmegy. A hajnal első napsugara arcomba csap, azok az ostoba madarak is felkeltek már, hallom csivitelésüket. Nyújtózom, miközben hörgő hangot hallatok és ásítok hozzá egy jó nagyot. Most még csendes a ház, de két óra múlva már biztosan zajos lesz. Órámra nézek, jó, még ráérek, hisz nem hajt a tatár, ma úgyis szabadnapos vagyok. Legalább nem kell megint a nyomorék gépek kattogását, zümmögést hallgatnom egész álló nap. Csak ezt hallom, hogy csit- csat, kit- kat. Ez megy már vagy húsz éve. De hát ez van, a nyomdai élet már csak ilyen.
Próbálok visszaaludni, erősen behunyom szemem, hátha sikerül, de akkor sem. Koncentrálj! Mondom magamnak, hátha azzal könnyebb lesz, de semmi. Aztán mire elbóbiskolok, felriadok, mert iszonyatos zörgést hallok. Ez csak a szomszéd lehet. Minden nap ezt csinálja. Ő is felkelt, mosakszik, ezt onnan tudom, hogy a fürdőszobája közvetlenül az én szobám fala mellett van. És még dudorászik is hozzá! Csak tudnám, hogy miért nem bír halkan lenni, nem tudja, hogy szomszédai is vannak, és valakit zavar, ha úgy nyitja a csapot, mint egy eszelős? Mert úgy nyitja, hogy az ember azt hiszi, hogy elönti az özönvíz őt is. Most tíz percig tusol, aztán nyugalom van, mert hallom a kutyája csaholását.
- Morzsa gyere, most lemegyünk - üvölti, és már hallom is a zár kattanását.
Na végre! Hát akkor ideje nekem is felkelni, úgyse tudok én már aludni.
Kicsoszogok én is a fürdőszobába, megmosom az arcom. Belenézek a tükörbe, szemem alatt nagy karikák, szakállam majdnem a mellkasomig ér. Meg kéne borotválkoznom, de nincs kedvem és nincs miért és kiért. A volt feleségem bezzeg mindig szólt, hogy borotváljam már meg magam, mert úgy nézek ki, mint egy szőrős majom. Talán igaza is volt. Sokszor ő borotvált meg. Azt szerettem nagyon, mert akkor úgy éreztem, hogy törődik velem. De aztán elváltunk. Rég volt. Hogy miért váltunk el? Hát elmesélem. Fiatalok voltunk és bohók, szerettük az életet. Egy pályaudvaron ismerkedtünk meg Zsuzsával. Segítettem neki a csomagját felvinni a vonatra, aztán egymás mellé ültünk és egész úton beszélgettünk, inkább ő beszélt, én meg csak hallgattam és néztem formás testét. Aztán mikor leszállt a vonatról, telefonszámot cseréltünk. A nagymamáját látogatta meg, egyébként Pesten élt, mint ahogy én is. Aztán felhívtam, találkoztunk, beszélgettünk, moziba jártunk, meg cukrászdába, két hónapra rá meg megkértem a kezét, és hozzám jött. Éltünk az én kis szerény hajlékomban, amit örököltem. Én a nyomdában dolgoztam, Zsuzsa meg virágboltban volt eladó. A napok rutinossá váltak, és egy idő után kifejezetten idegesített a csacsogása és olykor a nyávogása. Zsörtölődése pedig mindennapossá vált. Aztán átváltozott boszorkánnyá, kibírhatatlan volt, ő gyereket akart, én meg még nem, aztán minden nap átkutatta a zsebeimet, pedig én rendes ember voltam, soha nem csaltam meg, mígnem elmenekültem, és egy fiatal nőnél találtam vigasztalást, aki azt mondta, hogy váljak el. Így is tettem, és milyen jó, hogy megtettem!
   Azóta egyedül vagyok, ötvenhárom éves, se kutyám, se macskám, csak két papagájom, de azok se sokáig bírják, mert nem tudok mit adni nekik, rikácsolnak is rendesen, de hát nekem sincs mit ennem. Majd én eszem meg őket egyszer, ha nagyon felmérgesítenek.
Kimegyek a konyhába, ekkor megint zaj csapja meg a fülemet; bum-bum-tüc-tüc zene. Na, ez meg a másik idióta szomszédom. Egész nap ez megy, nem bírom már, inkább rágyújtok egy cigarettára, miközben arrébb rúgom a csontos tálat, a csontmaradékokkal együtt. Lassan szívom a cigarettám, hogy tovább tartson, még három szálam maradt erre a hónapra. Be kell osztanom. Élvezettel szívom, ez maga a mennyország, karikát is tudok fújni, ez megnyugtat. Nincs ma semmi dolgom, de tulajdonképpen egyik nap sincs semmi dolgom. Csak dolgozok, nap, mint nap, unalmas, dögunalom. A semmiért, éhbérért, még kajára is alig jut, nem beszélve a csekkekről. És akkor még éljen az ember. Na jó, befejezem a kesergést, ez a sorsom, majd lesz valahogy. Felöltözöm. A szomszédom is visszajött, a kutya legalább most nyugton van. Furcsa, hogy itt vannak a szomszédaim, semmit nem tudok róluk, mégis ismerem minden rezdülésüket, ki merre megy, mikor jön, mit csinál. Csak engem nem ismernek, mert én mindig csak csendben vagyok, meghúzom magam, én vagyok a füles, aki mindig mindenre figyel. És ekkor csengetés zavarja meg a gondolataimat. Kinyitom a japánzárat, kikukucskálok, de csak egy hülye házaló, jön a hülye szövegével, meg se hallgatom, csak csukom a zárat, de abban a percben nyílik a szomszéd ajtaja és hallom a hangját. Ő fogékony erre a hülyeségre, engem már nem lehet rászedni ilyenekre, rég volt, amikor én bedőltem mindennek.
   Éhes vagyok, kinyitom a hűtőt, amiben csak a sötétség és a penész honol, hideget már nem ad, kong az ürességtől, csakúgy, mint a hasam. Be is csukom gyorsan, a szekrényben van még pár avas keksz, meg tavalyról maradt még kolbász és szalonna, ami szintén avas, még a Kollégám hozta disznóvágásról. Van egy fél zsömlém meg penészes paradicsom, beleharapok, de azzal a lendülettel ki is köpöm, annyira rossz. Ezt már az én gyomrom se tudja megemészteni, pedig elhihetik, hogy nagyon edzett vagyok már. Lesöpröm a szőrpamacsot az asztalról, behunyom szemem és elmerengek, mikor még tisztaság és rend volt mindenütt, az egész lakás ragyogott, Zsuzsa, drága Zsuzsa! Hát miért hagytál el? Aztán kinyitom szemem, a halom csekkre tekintek és egyből kijózanodok. Megszámolom a pénzem, hó vége van, talán még egy zsömlére futja majd. Jaj szegény fejem! Fázom, pedig meleg nyári nap van, megiszom a kávét, ami már vagy egy hetes, de legyűröm, aztán visszamegyek a szobába, bekapcsolnám a tévét, ha lenne, vagyis tévém az van, csak áramom nincs, azt is kikapcsolták a barmok, pedig én tisztességesen fizetem a számláimat, jó néha kések vele, de az mással is előfordul. Lefekszem az ágyamba, melyből a rugók is kiállnak már, éppen hogy behunyom a szemem, megint kezdődik a tüc-tüc-bum-bum zene.
- Elééég! - ordítom torkom szakadtából - Elééég! - ordítom mégegyszer, de a hatás elmarad, így hát kitárom az ablakot, ott is kiüvöltök, de csak a kutya válaszát hallom. Az ideg megöl, szabadnapos vagyok, és már pihenni sem lehet ebben az átkozott házban?
Felpattanok, fel-alá járkálok, előszedem az ócska rádiót, mely még apámé volt, elemes, beleteszem az elemet, az még van, és működik is. Bekapcsolom, Kossuth Rádió, épp a híreket mondja, már megint robbantás volt Afganisztánban. És? Mi közünk hozzá? Mert ha még ebben a kurva házban lenne, megérteném, de Afganisztán! Röhejes, azt se tudjuk hol van, és ilyen hírekkel traktálnak minket. Na végre! Zene kell a lelkemnek! Sztravinszkij! Valamikor siheder koromban értettem én a zenéhez, még zenéltem is, hegedültem, ha hiszik, ha nem. De én az ostoba fráter sajnos eladtam a hegedűmet, kellett a pénz. Pedig milyen szépen játszottam!
Teljes hangerőre tekerem a rádiót, hogy tudja meg a szomszéd, mi a magyarok Istene! De úgy látszik nem hatásos, mert túlharsogja még az én recsegő-ropogó rádiómat is. Aztán hirtelen elhallgat, mintha elszakadt volna valami. Jaj de jó, nyugalom van. Én is lekapcsolom a rádióm, mert rendes vagyok. Tíz óra van. Kinyitom az ablakom, kinézek és akkor látom, hogy az öreg már megint ott sétáltatja kutyáját, húzza-vonja maga után miközben vonít a dög. Majd negyven fok van, és a svájci sapka ott lóg a fején, le nem venné. Vicces, ahogy megy fekete cipőjében és sárga nejlonszatyrával. Első útja a boltba vezet, kiköti a kutyáját, amíg megveszi a napi kis italát, aztán továbbsétál. Mintha csak magamat látnám! Belenézek a tükörbe és megigazítom a svájci sapkámat, mely úgy áll rajtam, mint régi filmekben a gyári munkásokon.    Becsukom az ablakot és újra visszafekszem az ágyamba. Végre alhatok, délben a szomszéd kutyája sem zavar, mindenki dolgozik, csak én vagyok itthon, el is alszom, mély álmomból csengetésre riadok. Majd még egy csengetés.
- Jól van, megyek már. Ki az? - kérdezem, miközben kinyitom a japánzárat és félszemmel kinézek.
- Pista bácsit keressük - jön egy érdes férfihang.
- Engem? - Döbbenek meg. Soha egy látogatóm nem volt még, mióta a feleségem elhagyott.
- Az nem én vagyok! - szólok vissza mogorván. - Csöngessen eggyel odébb, ott lesz, akit keresnek.
- Ott már voltunk és ott Klárika lakik.
Klári? - töprengtem magamban, miféle Klári, hisz én semmiféle Klárit nem ismerek.
- Akkor menjenek eggyel feljebb, ott van, akit keresnek, a kutyások, tudja a sok kutyás, akik mindig ugatnak, egy perc nyugtom sincs azoktól a dögöktől.
- Ott is voltunk, ott fiatalok laknak és dolgoznak és nincsen kutyájuk. Marika néni mondta, hogy jöjjünk ide, magának van kutyája.
- Fiatalok? Hisz ebben a házban nincsenek is fiatalok, csak olyan vén trottyok, mint jómagam.
- Akkor menjenek át a másik házba ahol az a bum-bum-tüc-tüc zene szól éjjel nappal.
- Na ide hallgasson Pista bácsi, vagy kinyitja nekünk az ajtót, vagy hatóságilag fogunk betörni magához!
- Jó, jó nem kell akkora patáliát csinálni, hogy minden szomszéd kijöjjön, nyitom már.
És akkor látom, hogy két egyenruhás simaarcú férfi áll előttem. Kicsit meg is irigyelem őket. Kihúzom magam és méltóságteljesen bemutatkozom és megkérdezem, hogy mit akarnak és sajnálkozva, mondom, hogy nem tudom őket semmivel sem megkínálni, de ők nem is akarnak bejönni, csak közlik, hogy sok a panasz rám, és azért jöttek, hogy meggyőződjenek róla.
- Igen? És megkérdezhetem, hogy ki panaszkodik rám? Mert én a világ legjámborabb és legbecsületesebb embere vagyok.
- Mindenki, Klári a közvetlen szomszédja is, hogy mindig vonít a kutyája és hogy olyan bűz jön magától.. Hetente jó, ha egyszer leviszi a kutyáját.. A fenti lakók is, hogy mindig üvölteti a zenét és a gyerekük nem tud aludni, és nem utolsó sorban Marika néni, akivel nagyon goromba ám, még csak nem is köszön neki, igaz, hogy nagyot hall szegény, de az ember azt igenis megérzi, ha tiszteletlenül mennek el mellette a lépcsőházban!
- Rám panaszkodnak? - bömbölöm már-már sírásra hajló szájjal - Hisz se kutyám, se macskám!
A két egyenruhás összenéz. Előbb harag, de aztán inkább szánakozás tükröződik a szemükben, ahogy Cirmos bozontos farkáról, majd Bubi ótvaros bundájáról keményen az arcomba néznek. A pillanat mindent kitöltő uralmát végül csak a konyhai rádióból felzendülő déli harangszó töri meg.

Állatbarát

   Én szeretem az állatokat, főleg az aprókat: a hétpöttyös katicákat, hangyákat, különféle pókokat, tücsköket, szöcskéket, poloskákat, bolhákat, szúnyogokat (ők a kedvenceim), legyeket, darazsakat, méheket és dongókat, de a kullancsok is a barátaim, főleg mikor rám telepszenek és szívják a véremet, aztán mikor jóllaknak, lepottyannak, én meg vagy életben maradok, vagy nem. Aztán ott vannak még a szemmel alig látható poratkák, csak állandóan bosszúságot okoznak, mert mindig köhögnöm és prüszkölnöm kell tőlük. Ja, és majdnem kifelejtettem a gilisztákat és csigákat, főleg a meztelen csigák állnak közel hozzám, de a lepkegyűjteményem is szép nagy. Namármost én ezeket a kis kedvenceimet begyűjtöttem, beskatulyáztam őket, van, akit üvegbe, van, akit gyufásdobozba tettem, és mindegyiknek neve van ám. A kedvenc poloskám még csak két napos, Büdöske a neve, a kullancsnak Vérszívó a neve, a meztelen csigám, aki nem fogja megélni a másnapot, Csúszómászó a neve. Ezeket a drágaságaimat kiviszem a piacra minden héten kedden. Télen, nyáron, tavasszal és ősszel.
A piaci élet nehéz, zajos és fárasztó, küzdeni kell a betevő falatért rendesen.
- Eladó a hangya! - Darabja egy forint, vigyen tizet most, akciós!
A kutya se érdeklődik iránta. Illetve egy éve volt egy kutyás szomszédom, aki kifejezetten bolhákat keresett a kutyái számára, eladtam neki vagy ezret, de aztán az se volt neki elég, még többet akart, de nem tudtam teljesíteni, így sértődötten elment máshoz.
- Legyet vegyenek most csak ötven fillér, megéri, levesbe kiváló csemege, finom, laktató.
Azt vittek is, főleg a póktulajdonosok. Az igazán fanatikusok pedig a gilisztákat vitték, megszárítják őket és azt falatozzák esténként a tévé előtt. Nem egy gusztusos, de ha valakinek ez kell, én nem bánom. Nagy az Isten állatkertje, az biztos! Volt egyszer egy lótenyésztő, aki lódarazsat szeretett volna a lovai számára, hogy ne érezzenek fájdalmat, mikor megsérülnek, mert rendkívül erős fájdalommal jár egy lódarázs csípése, de sajnos nem szolgálhattam neki vele, ám Isten az atyám be fogom szerezni. Egyébként pókokat nem szívesen adok, mert ők a lakás díszeit képezik, nagyon szépen ki tudják dekorálni a lakásomat, minden sarokba jut néhány. A kedvencem a szúnyogtenyésztő Lajos bácsi volt, aki kifejezetten varangyos békák számára tenyésztette a kis vérszívókat. Sok érdekes dolgot megtudtam ezekről a kis jószágról, többek közt, hogy a magyar szúnyog ótörök eredetű, és rengeteg fajtája létezik, a foltos malári szúnyog, gyűrűs szúnyog és a dalos szúnyog. Lajos bácsinak mindegyikből volt, nekem csak a hagyományos jutott, össze is vesztünk párszor, mert nem szerette a konkurenciát, vagyis engem, mert nekem is volt rendesen szúnyogom, ő pedig, mikor nem figyeltem, többször lefújta őket szúnyogriasztóval, és mind kipusztult. Mérges is voltam rá nagyon. Így aztán standot váltottam, kerültem az öreg közelségét. Szóval a piaci élet nagyon jó is tud lenni, de sokszor döglődik, és a kedves vevők sok különleges dolgot tudnak kérni. Egyszer egy hölgy szárított tücsköt akart a gyerekei számára, mert azt hallotta róla, hogy sok benne a B vitamin. Micsoda baromság! Bár nem tudom, mert sohasem kóstoltam, de biztos finom az ínyenceknek, én mégsem vágyom rá. Egyszer egy nőnek vagy egy tucat csótányt adtam el, mert ezzel akart bosszút állni a szomszédján, hogy betelepíti a lakásába, mert állandóan ordibál, ütlegeli a gyerekeit és bömbölteti a rádiót. Én nem ellenkeztem, bár fölöttébb furcsának találtam, de hát az üzlet az üzlet.
Az én életem az állatkáim körül forog, állandóan babusgatom, becézgetem őket, hogy nőjjenek szépen nagyra, főleg a kis poratkák, akiket még magam is alig látok, de tudom, hogy ott vannak, hisz már vagy húsz éve fölhalmozódott por van az ágyam alatt. De engem nem zavar.
   Szegény megboldogult anyám, aki egyébként macskaimádó volt, szidott is rendesen, hogy nem vagyok képes rendet tartani és kitakarítani a szobámban, a pókjaimtól és egyéb apróságoktól nem tud leülni, utálta mikor azzal kellett szembesülnie, hogy egy százlábú rohant végig a lábán. Anyám macskáitól rendszerint meg én borultam ki, volt vagy ötven macskája, a legkülönfélébbek, a házi macskától kezdve a kopasz szfinx, a perzsa és török agóra, valamint sziámi és egyiptomi mau is megtalálható volt nála. Az őrületbe kergetett vele, mikor bementem hozzá a szobába, akkor állandóan kerülgetnem kell őket, és én sem tudtam leülni tőlük. Állandóan veszekedtünk, mert minden pénzét a macskákra költötte, velem és a húgommal már nem is törődött. Apánk hamar lelépett, nem bírta ezt az állatőrületet. Amit nem csodálok. Neki csak egy tűzpiros arapapagája volt, akit jól beidomított, aztán magával vitte. Néha már nekem is elegem van az apróságokból, alig van belőle bevétel, csak a probléma, sokszor gondolom, hogy kidobom a szemétbe az összeset és belekezdek valami teljesen újba, mondjuk hüllőtenyésztésbe, talán nagyobb sikerem lenne, de hát a szívemhez nőttek ezek a kis férgek. Vagy zebrák csíkjait újrafesteném! Hüm, egész jó mulatság lenne! De a majomtenyészet is érdekel, hisz lényegében tőlük származunk. Szóval most dilemmában vagyok, hogy mit csináljak, mert anyámra már nem számíthatok, mert csak a hülye macskáival törődött, húgom más vizeken evez, ő nem szereti az állatokat, kifejezetten ellene van az én bizniszemnek, ő cipőkben utazik, de abból is legkülönlegesebbekben. Van neki krokodilformájú cipője. Hogy kinek a lábára megy fel, az már más kérdés.Azt mondta, hogy ő szívesen segít nekem rendet teremteni, vesz csótányírtót, és szúnyogriasztót, valamint segít lepókhálózni, bár írtózik a pókoktól. De megpróbálja túltenni magát rajta.
Amíg anyám élt addig jó dolgom volt, mert mindent elintéztek helyettem, a húgommal együtt, és még ha veszekedtünk is elfogadtuk egymás hóbortjait, ami végülis a megélhetésünket szolgálta. De egy napon végzetes dolog történt, ami úgy érzem, megoldotta az én helyzetemet is. Anyám kullancscsípés áldozatává vált, vagy három megcsípte és már nem lehetett rajta segíteni. Isten nyugosztalja lelkét és a macskáiét, mert mind eladtam, elajándékoztam őket, kipateroltam az utcára vagy menhelyen végzete valamennyi, kettőt tartottam meg, a fekete cirmost és a Lujzit, a tarkát. Úgyhogy ketten maradtunk a húgommal, de ő nagyon kiborult rám és azt mondta, hogy akkor most én következem, mert ha nem teszek valamit, akkor kitépi a szívemet, vesémet és májamat és odaadja a vadállatoknak, és ezt olyan véresen komolyan mondta, hogy kénytelen voltam megszabadulni a saját kis állatkáimtól. Napokig gondolkodtam, mitévő legyek, végül vérző szívvel agyonvágtam némelyiket, a pókokat agyontapostam, a szúnyogokat lecsaptam, a poloskák a toalettben végezték, egyedül a csótányokat nem tudtam kiírtani, de azokat levittem a pincébe.
Szóval kész, vége, feladtam, anyám halála megváltozatta a világot egy pillanat alatt. Miért kell jelentős dolognak történnie, hogy az ember észbekapjon?
   Tél van és nagyon hideg, és itt ülök egymagam a jégvermes szobámban és várom a megváltást, hogy mihez is kezdjek magammal. Egy nap, két nap és csak gondolkodok, hogy mi legyen, anyám és macskái azért színt hoztak az életembe, na meg a piaci élet, de most, hogy senki és semmi nincsen a húgomra nem számíthatok, elment Afrikába gnú cipőt csináltatni. Én meg begubózom, mint egy hernyó és, majd tavasszal kirepülök, addig meg álmodok egy szebb és jobb világról. Holnapra minden más lesz. De eljön a holnap és semmi változás, minden ugyanaz. Őszülök és a ráncos a kezem, hiányzik egy kis szúnyogcsípés vagy egy pók a sarokból. De már nem kezdem újra. Elfáradtam, belefásultam. Sok van ezekből a jószágokból. Egy hónap telt el, a tél lehgidegebb napja volt, egy hónapja, hogy gondolkodtam a sorsomon, mikor egy barátom felhívott, hogy épp most hallotta, hogy megüresedett az Állatkertben egy állás, a majomketrecben lévő büfébe keresnek kisegítőket a majmok számára, mert sokszor nem tudják, hogy hámozzanak meg egy banánt, vagy melyik kezükbe fogják a répát, és hogy ki kit kurkásszon. Mondom a barátomnak, hogy rendben, de még alszom rá. Hát aludtam, és mit ad Isten, nem majmokról álmodtam, hogy körülfogtak engem, szeretgettek, puszilgattak és barátjukká fogadtak? Felemeltek koronát helyzetek a fejemre és felültettek a legmagasabb fa tetejére, onnan kellett irányítanom őket.
   Reggel felébredvén hívtam is a barátomat, hogy akkor megyek. Zokszó nélkül felvettek, hisz ki az a hülye aki ilyen munkára jelentkezik? Majombüfében kisegítő. A majmok, köztudott, hogy olyanok mint az ember, csak az ember gyarlóbb, mint a majom. Szóval megkezdtem újabb pályafutásomat a majmok körében. Nem is volt gond, a majmok szerettek, de hamar rájöttek, hogy én nem közülük való vagyok és elkezdtek utálni. Megdobáltak, banánnal - nesze neked banánhámozás. Köpködtek és haraptak, csíptek. Ó bárcsak maradtam volna a rovarjaimnál, gondoltam magamban és menekülni akartam, de nem tudtam, mert a majmok megfogtak és bezártak a saját ketrecükbe és röhögtek rajtam.
   Hát így ért véget az én történetem. Most én nézhetem, hogyan uralják az állatok az életem és szipolyozzák a véremet. Majom lettem egy ketrecben.

Kenguru

Ma vagyok huszéves Anya jön értem aszt montta Icukanéni és én már nagyon izgulok ijjenkor mindig rágom a körmöm és Icukanéni rámszól emiatt de sose fájj.
Anya anya anyukám rohanok hozzá és puszilom ahol érem allom anyukám hangját ahogy mongya hogy hétfőn jövünk vissza aztán már tuszkol is be a sárga autóba hová megyünk kérdezem meglepetés lesz mongya sok baráttal fogunk találkozni jujj de jó tapsolok örömömben majd azonnal bevágom a durmit már alszok is.
Anya pisilnem kell kiabálok fel az álmomból jól van kicsikém mongya anyukám de nekem most kell bömbölöm és már fojjik is jaj már jön Anya!
Jól van gyere itt megállunk és anya leparkol az uton de akkor már vége sírok mint egy dedos pedig ma vagyok huszéves.
Jól van semmi gond csittítgat anyukám miközben keresi nekem a tiszta ruhát a lilla nadrágot kérem a macisat kiáltom Anyucikámnak és segít felöltözni és utána megint a sárga autóban ülök.
Anya mikor érünk oda kérdem még huszonöt perc mongya éhes vagyok mingyárt ebédelünk anyukám mongya de én akkor is éhes vagyok most tényleg birjad ki kicsikém mongya lesz sok finomság fánk is van a kedvenced ahogy szereted szilva lekvárral.
Juj de jó ujjongok nézd anya ott egy kengurú Petikém nálunk nincsenek kengurúk mongya hogy az csak Ausztrában vagy hol a csudában van és az naggyon messze van oda nem megyünk mongya pedig én szeretnék igazi kengurút látni Anya vegyél nekem egy kengurút!
Csöndben vagyok hallom a telefonnéni hangját mongya hogy forduj jobra ha majd nagy leszek az én hangomat is szeretném hallanni a telefonból.
Megérkezünk Anya kisegít a sárga kocsiból naggyon elfárattam az úton. Szakállas bácsi jön ki az ajtón integet nekünk de én fogom anyukám kezét mert félek nem teccik ez a bácsi de jön közelebb szia Peti mongya anyukám közben bemegy és én ottmaradok a bácsival jól utaztál kérdezi gyere mennyünk be van meglepetés neked de én meg se mozdulok és mikor ez a bácsi megfog akkor megharapom a kezét.
Áu kiabál a bácsi rám ezt meg miért csináltad kérdezte. Anyukámat akarom kiabálom de ő már jön is mi történt sikoltozik anyukám ez az átkozott köjök megharapott minek hoztad haza semmit nem változott hallom a bácsi hangját. Petikém tudod hogy ijjet nem szabad mongya anyukám lehajol hozzám hisz ő az apukád rendes ember és már nagyon várta hogy újra lásson. Nagyra nyitom a szemem ő az apukám nem is hasonlít rám és egyáltalán nem is rémlik nekem nincs is szakállam. Gyere mennyünk be mongya és amig a cipőmet veszem le hallom anyukámat hogy veszekedik apukámmal biztos most mérges rám én nem akartam bántani csak nem teccik a szakálla.
Anyukám bevezet egy szobába ahol egy lány ül egy széken jáccik valamivel ő ki mutatok a lányra. Andrea a kistestvéred mongya anyukám téged hogy hívnak kérdezi a lány tudom hogy ma van a születésnapod ezért hozott haza anya az intézetből mongya. Nekem is most volt és én már hat éves vagyok és felém nyújtya a kezét és a babáját amit én kikapok a kezéből. Anya üvölt a lány elvette a babámat Peti pedig én csak megnézem jáccok vele és addig rángatom míg ki nem esik a keze és a lány nagyon sír megsajnálom visszaadom neki de ő hozzám vágja és most én sírok.
Anya csittítgat minket ebédelünk Apa mérges még mindig és Andreácska is mérges rám csak anyukám mosojog rám. Ebéd után elmegyünk sétálni a tóhoz még sohasem jártam ott.
Andreácskával futunk szökdécselünk mint az indiánok azokban a filmekben el akarom kapni Andreát de ő gyorsan fut de kitalálok valamit hogy elgáncsolom és szegény akkorát esik hogy betörik az orra nagy sivítás Apa nagyon mérges hát ezt meg most miért tetted kérdezi mert ojjan gyorsan futott mondom és nem tuttam utólérni ez a gyerek egyszerűen közveszéjes és tejjesen bolond mongya apukám monttam hogy ne hozd ide mert csak bajt hoz ránk hallom mongya anyukámnak.
Egész úton sírok vissza akarok menni Icukanéninhez ő szeret engem Andreácska is mérges rám már sötét van mikor hazaérünk Apa és Andreácska else köszönnek tőlem csak anyukám ül mellettem és törölgeti a szemeit mi a baj anyukám kérdezem nem szeret engem Andreácska és apuka sem.
Semmi gond kicsim mongya és simogattya a hajam amit nagyon szeretek örülök hogy itthon vagy velünk bár mindig így lenne mongya sajnálom hogy csak ijjen ritkán hozlak haza nagyon szeretlek kisfiam mongya sírva jó éjt drágaságom mongya puszit ad és az orraink összeérnek és ez ojjan jó mindig szeretem ha ezt csinájjuk majd kattan az ajtó anyukám kimegy és én álmodok egy kengurúról amint Andreácska és a szakállas bácsi épen mellette áll és simogassa.
Bárcsak én is kengurú lehetnék.

Maszkrandi

   Mostmár igazán ki kell mennem a boltba. Anyám hajnal óta nyaggat, hogy igyekezzek, mert kilenc és dél között nem mehetek. Mondtam neki, hogy tudom és egyébként is 12 óra után fogok menni.
Nem tudom, mit aggódik annyira, hisz ő is nyugodtan kimehetne, még hatvan éves sincs, de ő fél, és a rossz lábára hivatkozik, pedig hiába mondom neki, hogy a korlátozás csak hatvanöt év felett van! De lusta, mint a dög, mert egész nap csak a szobában ül és mereszti a seggét és a sorozatait nézi. Eddig Józsi bácsi, a szomszéd hozott mindent, aki nem fél, pedig ő egy évvel idősebb anyámnál. De ő úgy döntött, hogy inkább leköltözik a nyaralójába. Jól is tette, engem is vihetett volna, legalább nem unatkoznék, és nem őrülnék meg anyámtól. Eddig se voltunk jóban, most meg aztán végképp az agyamra megy!
   Ahhoz, hogy elkészüljek, legalább egy óra kell. Először is nem mindegy, mit veszek fel. Kinyitom a szekrényem, egy halom ruha ömlik ki belőle, most előkerülnek az évek óta nem használt nadrágjaim is. Azelőtt más volt, hetente vehettem magamnak ruhát, most be kell érnem azzal, ami van, és ez szörnyű! Találok egy testhezálló sötét cicanadrágot, ami úgy feszül rajtam, hogy látszik a hájas seggem, híztam két kilót mióta itthon tespedek. Még edzésre sem tudok elmenni! Előszedek egy másik fekete nadrágot, ez egy kicsit bővebb, de a fenekem domborulatát jól kihozza. Egy fehér, testhez simuló felsőt is felveszek, a mellem jól kidomborodik belőle. Elégedetten nézek a tükörbe. Ezzel megvagyunk, jöhet a smink, mert smink nélkül ki nem megyek sehová. De ekkor jut eszembe, hogy maszkot kell felvenni, és akkor bármivel is kenem ki magam, úgyis elmosódik. De nem érdekel, azért egy alapozót teszek fel, a szememet is kihúzom, az legalább látszik. A körmöm. Te jó isten! Most látom, hogy már lekopóban van a piros lakk. Azt is át kéne festenem, de úgyis kesztyűt kell felvennem, amitől már most herótom van.
Hallom anyám üvöltését, hogy menjek már.
- Jól van, megyek már, csak még rendbe szedem magam! - kiáltom vissza.
Még csak fél tizenkettő van, még a drogériába se mehetek be. Parfümöt fújok magamra, még egy csábos pillantást vetek a tükörbe, majd fogom a listát és elindulok.
   Szerencsére nincs messze a bolt. Útközben sehol senkivel nem találkozok. Idegesít ez a maszk és a kesztyű, már azon gondolkodom, hogy leveszem, de aztán mégse. Ráadásul a cipő is kényelmetlen, már akkor szar volt mikor megvettem, de olyan jól nézett ki, hogy nem bírtam otthagyni. Legszívesebben azt is levenném, és mezítláb mennék tovább.
Na végre, megérkezem. Alig vannak szerencsére. Kesztyűs kézzel bedobom az érmét a bevásárlókocsiba, és közben azon gondolkodom, hogy valójában milyen jó, hogy van rajtam védőkesztyű, mert olyan koszos a kosár, hogy ebbe is elférne egy védőfólia, hogy az ételek ne szennyeződjenek be. És ebbe pakoljuk az élelmiszereket! Még jó, hogy nem én járok vásárolni! Mert utálok, csak ruhát, cipőt és táskát, na meg sminkkészletet imádok venni. De azt minden mennyiségben. Mielőtt belépek a boltba, az ajtó tükrében meglátom magam és majdnem felsikoltok, mert elmosódott a szemfestékem! Na így be nem lépek! Gyorsan besurranok a mosódba és ott inkább lemosom az arcom. Tíz percet vesztettem most. Mindegy, anyám úgyis ráér.
   Végre bemegyek. Emberek tömegei tolonganak a zöldségespultnál. Nem értem, hogy ezek hol voltak eddig és most hogy kerültek ilyen hirtelen ide? Mind férfi, de főleg az idősebb korosztály, ötventől felfelé, de még az is lehet, hogy vannak hatvanöt felettiek is. Akkor meg mi értelme ennek a tilalomnak, ha bárki jöhet? Némelyiken van maszk, de a legtöbben nem viselnek. Gyorsan bedobálom a kosárba, amiket anyám kért; egy kis paradicsom, retek, uborka, alma, banán, narancs.
Megyek tovább a sajtpulthoz, épp anyám kedvenc sajtját keresem, mikor érzem, hogy valaki mereven bámul, lassan felnézek, egy ragyogó kék szempár néz vissza rám a pult mögül. Valamit kérdez. - Szia, Éva vagy, ugye? - Én meg csak rázom a fejem, "Nem, én Timi vagyok". - mondanám, de hang nem jön ki a torkomon. Valakit kiszolgál, aztán újra egymásra nézünk, miközben villám csap át rajtam, majd megint máshoz beszél, mert tolonganak a vevők mögöttem, így jobbnak látom lelépni, de még kétszer egymásra nézünk, a maszkom alatt mosolygok, és azt remélem ő is mosolyog talán.
Azonnal elképzelem, hogy nézhet ki, de a kék szeme úgy megigézett, hogy biztos vagyok benne, hogy álmaim pasiját láttam! És a hangja! Arra gondolok, hogy visszafordulok, és azt mondom, hogy én vagyok Éva, de akkor már óriási sorok állnak és ő neki csak jár a keze, ajánlgatja és vágja a sajtokat. Bárcsak egy pillanatra elhúztam volna ezt a szörnyű maszkot! Egy ideig csak állok, látótávolságban tőle, nézem, közben néhányan nekem jönnek, de többé már nem találkozik tekintetünk, a tömeg elsodor minket egymástól, én már nem megyek közelebb. Nehéz szívvel beállok a pénztárhoz, még mindig visszamehetnék, de már a szalagon az én áruim pörögnek, azt is nehezen hallom, amikor a pénztáros a végösszeget mondja. Kifizetem és kiviharzok.
   Vissza kell jönnöm, de lehetőleg még ma! - morfondírozok magamban. Soha nem láttam még ezt a fiút, talán új lehet, vagy csak beugrós. Kerülő úton megyek haza, hogy tovább tudjak gondolkodni. Vagy százszor képzelem el, hogy milyen lehet az arca. Teljesen abszurd gondolat, milyen lehetne maszkban randizni, aztán felfednénk egymás előtt magunkat és akkor talán beigazolódna az elképzelésem. És mi van, ha nem tetszem neki? Vagy barátnője van, mert egy ilyen pasira azonnal ráharapnak a nők. De láttam a szemében a tüzet, hogy kellek neki!
Hazaérek.
Amilyen gyorsan csak lehet leszedem magamról ezt a förtelmes maszkot, majd óvatosan, az előírásoknak megfelelően, lehúzom a kesztyűm, de pont úgy, ahogy a tévében mutatják, nehogy a vírus megtámadjon. Aztán összetekerem, zacskóba teszek mindet és kukába vele. Alapos kézmosás, aztán anyámnak odaadom a szatyrot, aki még mindig a szobában fekszik és a hülye sorozatát bámulja.
Bemegyek a szobámba és próbálok rákeresni a srácra a neten, de hát még a nevét se tudom! Úgy emlékszem, hogy Balázs állt a névjegyén, de az is lehet, hogy András. Csak a szép kék szemével voltam elfoglalva. Teljes kétségbeesés lett úrrá rajtam, hogy ez a pasi soha nem lesz az enyém, amikor anyám üvöltését hallom a konyhából.
Kimegyek megnézni, mi lehet a baja. Sírásra görbült szájjal, szipogja.
- Kislányom! Hol van a sajt?
- Sajt? - kérdezek vissza értetlenkedve. - Ja, sajtot azt nem hoztam - mondtam, - és ma már nem is fogok, mert a bolt három órakor bezárt. De ígérem, holnap visszamegyek!